100 gyors

Tata várt rám, szemei be voltak vérezve, vagy öt felest ihatott, mégis tudtam, lényeges dolgokat fog mondani, és én súlyosabban távozom, mint érkeztem.

– Szar az élet – húzta fejemet a szájához, be volt rekedve, csak suttogni tudott, ezért mellécsúsztam, hogy fülem minél közelebb legyen hozzá. 

– Bealkonyult, fiam, a törpék óriásiak, nem látni előre öt percet, mindjárt vége lesz a világ, én meg szégyellem magam, mert nem figyelmeztettelek, sőt, évek óta hitegettelek, hogy ússz csak, dolgozz, meg tudod csinálni.

– Mester, mit van úgy berezelve, fiatal vagyok, bírom az iramot, még csak húsz vagyok. Jövő hétre meglesznek a részidők, még kemény öt hónap és készen állok.

– Nem érted? Tegnap megjöttek a kínai és amcsi részidők, újjá kéne születned, hogy sikerüljön. Nézd itt, aztán dumálj! – dobott elém egy papírlapot. A számok tüzes pálcikaként égtek retinámra. 

– Ez lehetetlen – buggyant fel valami hang a szájamból, de tudtam, hogy igaz. Jackson 30 másodperc alatt, Livingstone is, Mau Pej 29,34, még Liu Hienne is 30,12.

– Te öt év munkával eljutottál 35,23-ig, nálad nagyobb tehetséget sohasem láttam, pedig 74 éves vagyok. Már csak egyetlen lehetőséget látok. – Tata utolsó mondatát hosszú csend követte. Tudtam, súlyos lesz ez a nap, de erre mégsem számíthattam. Mesterem lassan kászálódott ki a boxból, és kihúzta az asztal alá rejtett feszítővasat. A többire nem igen emlékszem, amikor magamhoz tértem, ágyam mellett elsőként Tata köszöntött.

– Három hónap múlva leveszik a kötéseket, a bokádat szépen megpreparálták. Az őszi paralimpián már te vagy az ígéret, fosnak is rendesen a többiek. Meglesz az arany, bízzál bennem, sosem hazudtam még senkinek. – Válaszolni próbáltam, de torkomból artikulálatlan, hörgő hangok törtek fel. – Beszélni nem fogsz, fiacskám, hála Isten, megsérült a beszédközpont. Plusz pontot jelent az értékelésnél, ha valaki mégis beelőzne – ragyogott fel a mester arca. Életemben először maradéktalanul boldog voltam.