Veni, vidi

– Vivat Nerva, vivat caesar, vivat deus populi Romae! – kiáltották a tömött sorokban menetelők. Köpenyük észrevétlen itta a vért, kardjuk halálos villanásban vakította meg Helrich mezítlábas harcosait. Egy arctalan római előrelendült, pengéjével Helrich ágyékába mart, s már lépett is tovább, nem foglalkozott a tehetetlen ellenféllel. „Ölj meg, mocskos római, legalább döfj le” – vicsorított fájdalmában Helrich, de a légiós vissza sem nézett. Hirtelen kék köpenyesek jelentek meg, akik rövid tanakodás után fölnyalábolták, s egy a harcoló embertömbök mögött zötykölődő szekérre dobták. Helrich hófehér fogsora kivillant, sebéből vér szivárgott, de a kocsihajtó csak nevetett. Boldognak tűnt, mert rég nem látott ilyen jó húst. – Nerva örülni fog – nyalta meg szája szélét, s ostorával a hispániai mének közé suhintott.

Helrich szeme előtt tűzgolyók villództak, mintha forró viasz folyna ereiben vér helyett. Lassan forgatta fejét, úgy érezte ebben a lassú forgásban előbb-utóbb megkeményedik a nyaka, s fekete hályogával meglepi a halál. A római orvos kurtán megérintette a homlokát, és valami keserű folyadékot löttyintett szájába, amitől öklendeznie kellett.

Want to read more?

Subscribe to gabortallai.com to keep reading this exclusive post.

Subscribe Now