„He doesn’t fly like an eagle; he flies like a beetle.”
Zenei aláfestésként a Naruto Shippuden egyik soundtrackjét, a Man of the World-öt ajánlom, végtérre is mesterséges valóság ez. Ha életszerűnek hat, annyiban megnyugtató, hogy észlelés és gondolkodás között nincsen még áthidalhatatlan szakadék. Bennem.
tizenegyezer vessző
Már nem furdal a lelkiismeret. Szűk pálinka-csövön át a lányok arcát pásztázom, mekkora pöcs vagyok, a csöcsüket kéne vizslatnom, én meg a szemükbe akarok nézni. Az Armani-ing ujját felgyűrtem, a Brunello Cucinelli zakót magam mellé dobtam. Brutális Polar RCX pulzusmérő villog csuklómon, bocsánatos stílustörés, mint black tie-ban BMW-t vezetni. Biztosan sietett, a Bimbó úton lefelé jött csak rá, rossz kocsiba szállt, édes pofa. Géza félig alszik, feje lecsúszott a kanapé könyöklőjére. Meglököm, mire odadünnyög, ne parázzak, csak szopatni akar, válasszak helyette is, lehetőleg szívós szájú Mártát. A szivarvég picit megégeti a mutatóujjam, épp arra jó, hogy végre dönteni tudjak. A vörös göndört Gézának, az ikreket magamnak kérem. A lányok szétlibbennek. Hallom, ahogy a szájam a „Krug Grande Cuvée, ’98-as” szavakat formázza. Esendőnek érzem magam, itt állt tíz ropogós csaj, én meg maximum kettőt tudok megbaszni. Mi ez, ha nem túltermelési válság! Géza nem akar felállni a kanapéról, mondom is a madame-nak, ez itt kérem SOS-francia lesz helyben. Mosolyog és int a vörösnek, aki finoman lehúzza az elnök cipzárját és előhalássza az apró heges lompost. Nekirugaszkodom és kezemben az üveg pezsgővel elindulok az ikerpár után a folyosón. Tudom, megtörténik majd, másfél óra múlva a taxi hátsó ülésén fogok szétfolyni és a tökömet masszírozni. Géza éber lesz addigra, dicsérni fogja a csajt, hogy ez a Márta a prosztatáját is izgatta, és akkorát élvezett, mint álmában szokott. Hajnali háromkor már a lakosztály hálószobájában fekszünk egymás mellett. Mindkettőnk a saját farkát fogja. Először az enyém áll fel. Lassan kezdem fejni. Géza is erőt gyűjt, ketten verjük a bránert, szinte egyszerre megyünk el.
– Mekkora pazarlás – nyerít fel az elnök úr –, az ország fogy, legjobb fiai meg hatcsillagos Charlotte Thomas-lepedőre freccsentik a drága magot!
világok harca
A tízórai kihelyezett értekezleten brillírozok. Géza fáradtan odakacsint. Trendelemzésemben annyi a mikrostrukturális faktor, az invariáns tényező, hogy az asztal mellett rajtam kívül egyedül az elnök meg a Banovits tudják követni. Fél éve vagyok az igazgatótanács tagja, de most is kiver a víz az első prezentációmtól. Sajátfejlesztésű folyamatkövető modellemmel színtisztán matematikai alapra akartam helyezni a piaci kockázatot. Emlékszem, percnyi némaság után Géza fapofával megkért, illesszek be a képletbe újabb tényezőt „overkill” néven: ez az lesz, ha fel kell hívnia valakit, hogy elakadt a lóvé. A kerekasztal lovagjai szarrá röhögték magukat én meg paprikajancsinak éreztem magam. Az elnök aztán a vécén mellettem hugyozva megnyugtatott, ha a képlettel nem is, a belső pénzkezelés gyökeres átalakításával beírtam magam a szívébe. A képleten sokat finomítottam azóta. Van „overkill” és „hard luck” faktor, utóbbi, ha be kell zúzni projektcéget és kiszivattyúzni a zsét. Géza specialitása a „hidden punk”, akkurátus átbaszás, legyártod a nyilvános koreográfia doksijait, aztán kapzsi babaszemekkel a függöny mögött eljársz egy másik táncot.
Imádok modellezni. Bázakerettyén a kertben állónap a térkép fölött fütyörésztem és kitaláltam, mi lesz Európában tíz, húsz vagy ötven év múlva. Újságcikkeket vagdostam ki, és az érdekesnek tűnő felvásárlásokat, piaci mozgásokat ráhelyeztem a térképre. Már akkor látni lehetett, a határok elolvadnak, és hogy a lüktető pénzerek hálója burjánozva átrajzol mindent. Hamar észrevettem, hogy a szív, a tüdő Németországban van, onnan futnak ki a legvastagabb erek, hogy a kisebb országokban hajszálerekké bomoljanak szét. Franciaország küszködését is felismertem, ahogy igyekszik minél több vért kiszívni az egészből, de a véráram lassan, mégis megállíthatatlanul visszafordul, hogy végül mégis visszafolyjon Germániába, onnan pedig lassan, de megállíthatatlanul Kelet felé. Érdekes volt látni azt is, ahogy leértékelődik a londoni City, se gempa, se know-how, sic transit, a világbirodalom romjain vad kívülállóság tenyészik, persze ennek is van bája és némi haszna. Az állami szektor és a velük felérő multik mindenhatósága amúgy egyszerűbbé tett mindent. Egy piac, egy lélegeztető gép, egyetlen kómás beteg, eszik és szarik, de a lényeg, nem hagyják elpatkolni. A közgázon nyilvánvaló lett, ez a medikus látásmód könnyedén értelmezhetővé teszi a legbonyolultabb összefüggéseket. Mást jelent nekem az infarktus vagy egy májcirrózis. Az asztma jelenségét is belehelyeztem közgazdasági univerzumomba. A legtöbb pénzt stroke-on, májzsugoron lehet keresni, de az ászok ásza egy pompás kis pánikattak.
Az Unichemix-felvásárláskor volt először rossz előérzetem. Géza rajongott, állónap erekciója volt, hogy szétcincálunk egy százhúsz jardos óriáscéget. Piranha-lakoma, piranha-lakoma, hajtogatta. Valami azt súgta, többről van itt szó, mint pillanatnyi szívcsendről, friss húsról. Amikor kiderült, hogy a cég rohad és a rákos áttétek már minden telephelyen ott vannak, csak az amputáció maradt. Tizenkét jardra tudtam csillapítani a veszteséget, alig éltük túl. Géza utóbb meghamisította az összes jegyzőkönyvet, aggódó megjegyzéseimet a saját nevéhez copyzta, a lelkesedő passzusokat a Koncz nyakába varrta. A végeredmény úgy festett, mintha levegőt sem vettem volna fél évig. Koncz kussolt, mert közös megegyezéssel húzhatott a picsába. Kétszáznyolcvan mityát kapott. Emlékszem, egy ’97-es Dom Perignonnal gratuláltam Gézának. Fél percig meg sem szólalt, farkasszemet néztünk:
– Maga gerinctelen fasz, vagy terhes az asszony – kérdezte.
– Az utóbbi – vágtam rá, mire megölelt:
– Fontos, hogy a rusnya parasztja függjön a rendszertől, különben forradalmár lesz. Tegeződjünk. – Ezt mondta. Ettől kezdve gátlástalanul fingtunk a másik jelenlétében.
A kihelyezett értekezlet végén Banovits odaböffent, hogy érti a tudományos rizsát, de legyek olyan kedves, foglaljam össze pár mondatban a teendőket.
– A „nagy rizikó nagy haszon, kis rizikó kis haszon” sémát, mint mindig, egyetlen szereplő írhatja felül – kezdem. Felszabadult röhögés. – Állami segédlettel földalapú portfóliót építünk. Az elnök úr megszívja az államháztartás csecsét, te pedig, Banovits, az önkormányzati haverjaidat masszírozod. Az államigazgatás operatív jóindulatáról én gondoskodom. Olajozásra háromszáz mityát kalkuláltam, az uniós támogatást lehívjuk. A projekt futamideje harminchat hónap, a realizálható profit 7,4 jard. – Csend.
– Adózás után vagy előtt – piszkálja a mandzsettagombját Banovits. Közben kuncog. Géza feláll és meglapogatja a vállam:
– Mi a biztosíték, hogy más nem hívja le a forrást?
– Ez itt – dobom fel a kivetítőre a még nem létező pályázati kiírás alkalmassági kritériumait. – Géza nyeglén végigscrollozza a tizenkét oldalt:
– Hmm, Stefikém, leválasztottad rólunk a kontinenst. – Cuppogás. – Okos fiú – csap a vállamra. – Holnap lesz M. lányának az esküvője Párizsban. Ott leszek, kitapogatom. Az igazgatósági tanács elfogadja a stratégiát. Kezdjél neki!
az út
Végre egyedül. Szeretem ezt az autót. Csendes. Kompromisszumok nélkül suhanok Pestre. Florence Welch hangja: „You took my heart and you held it in your mouth.” Amikor a minisztériumból átjöttem, nem a pénz vonzott, hatszor annyi, oké, de Géza suttyón magázódva belibbentette a kétszáznegyven lovas A6-ost, és nekem elkezdett csorogni a nyálam. Gyűlölöm az államigazgatás álszentségét. Államtitkárként ezerötszáz jard felett diszponáltam és fapados skodába kellett ülni. A fizetés éppen arra volt elég, hogy Vera ne nyafogjon. Nem volt hét, hogy puha vállalkozó-kezek ne gyurmázták volna a jobbomat, hogy értem, ugyébár? Meg hogy néma gyerek anyja is kúrni akar. Volt, aki kilazította csuklóján a Speedmaster pillangócsatját és jattolás közben egyszerűen áttolta a karomra, „hozzád jobban illik” kacsintással. Mindig ugyanaz. Ismerik Z.-t, N.-t és egyáltalán mindenkit, aki számít. Olyan szorongás tört rám, hogy napi négyet recskáztam a vécén, csakhogy kizökkentsem magam.
Rácsörgök Verára. Hangja kimerült. Segítsek többet otthon, ne legyek már annyira macsó, a gyereket én fektessem, a bevásárlásból is vegyem ki a részem, és ha hazaértem, ne roskadjak le azonnal az asztalhoz borral. Alkoholista leszel, az is vagy, mint az apád volt. Mintha nem is volnál velünk, a gyerekről nem tudsz semmit. Vívódom, hogy elküldjem a picsába. Úgy döntök, ígéretet teszek. Igyekezni fogok, mondom, de esténként ne kelljen célozgatni. Ha fáradt is vagyok, tessék matatni, mert ezzel segíteni tetszik. Hímsoviniszta állat, sziszegi a fülembe, de tudom, hatott. Késő este manga-lánynak öltözve nyitja majd ki a hálószoba ajtaját. Szeretem Verát. Elkényeztetett picsa, hisz az emancipációban, de legalább nem akar férfi lenni. Nem igazán tudunk beszélgetni. Leginkább az operatív részletek körül mozgunk, semmi lelkizés, vagy ha mégis, abból csak balhé lesz. Vonzódik a szikár lóbaszó férfihoz, aki vagyok, de a női magazinok aloe verás öko-mainstraim-je ott motoszkál a cicijei között. Azt akarja, hogy karcos James Bond legyek, de közben vasaljak, fertőtlenítsem a vécét és fürdessek gyereket. Tartsam fejben, melyik felvágottban van a legkevesebb E-származék, ízfokozó és mosogassak el lefekvés előtt. Ha felszedek pár kilót, nem ad vacsorát és lábamon ülve dirigálja a felüléseket. Reggel négy féle vitamint és halolaj kapszulát nyom a kezembe. Lenyelem. Végtérre ő is megteszi.
Pesten nem állok be a mélygarázsba, utálom a szagot odalent. A Nádor utcában teszem le az autót, a portától alig ötven méterre. Mázli. Ahogy a bejárat felé indulok, idősebb bácsi hajol le előttem. Most rakom össze, leesett a szemüvege, azt vette fel. Bizonytalanul mozog, a feje apró köröket rajzol, a keze nem találja meg az orrát, a szemüveg lecsúszik a mellkasára. Stroke, felismerem azonnal. Nem lehet több hatvanötnél, szörnyű állapotban van a bőre. Nyilván az érrendszere is. Arckifejezéséből látni, nem érti, mi történik. Múló szédülés csupán, menne tovább, de nem mozog semmi. Most ijed meg. Hatalmas pupilláján rianás, forgatja a fejét. Odalépek és elkapom. Egészen közel hajolok. Ídös fijam, mondja. Alig látni az íriszt, zavaros vízcseppben piros festék szalad. Belém kapaszkodna, de karjai nem mozdulnak. Ekkor ér oda a cég biztonsági őre. A bácsi szemhéja már elernyedt. Ketten letesszük a testet a hófehér Fabiana-kanapéra. A recepciós sajnálkozik, de viszonylag gyorsan kapcsol. A mentőt nem várom be. Nem fogják tudni újraéleszteni. Két óra múlva bocsánatkérő hangon felhív Henrietta a recepcióról, nem akar zavarni, csak hát én hoztam be az idős úriembert. Bácsi, mondom. Elsiklik felette. Zalaegerszegről való, folytatja, fia már kereste, Alzheimer-kóros, két napja eltűnt otthonról. Köszönöm, Henrietta. A lány hangja elcsuklik az örömtől, megjegyeztem a nevét, talán tudtam is.
Négy szerződést kell még átnéznem. Eszembe jut Henrietta, este velem maszturbál, azt reméli, szép lassan felfigyelek rá. Emlékszem a CV-jére, angol, francia felsőfok, közgáz elemző szakon master. Esélytelen. Ebben az országban a nőkre ható gravitáció hétszerese a normálisnak. Ezért bocsátok meg mindent Verának is. Ha állónap hason csúszol, hisztis leszel. A háttérben parlamenti közvetítés, munkaköri kötelesség és megszokás. Bámulom a képernyőt. Egy szem nő lézeng a padsorok között. Temérdek ismerős suttyó vakarja a tökét és vizslatja a neten a friss husikát. Iránban jobban állnak, bassza meg.
Otthon a ház előtt vagy öt percet ülök még az autóban. Két hónapja cserélték le, full extra, ha kell, masszírozza a hátam, akár egy kegyetlen tájföldi csontváz. Jó hely ez az Eszter utca. Vera akarta, hogy itt legyen lakásunk. Falut vehettem volna az árából Zalában, de azt mondta, akik itt laknak, ugyanolyan sokáig élnek, mint a norvégok. Nem láttam összefüggést, de tudtam, ha ügyesen belemegyek, két hétig minden reggel bő nyállal leszop. Szokatlanul decens hely. Két háznyira lakik G., a magyar ingatlanpiac mágusa. A müncheni Allianz Arénában nincs annyi kamera, mint nála. Azt mondják, senki sem szívja ügyesebben az állam csecsét, mint ő. Már az átkosban is akkora vákuumot képzett a szájával, hogy Kádár elvtárs farzsebéből kiszívta a zsetont. Múlt héten láttam hazajönni, a sofőr nem egyszerűen kinyitotta, de feltárta előtte a Maybach ajtaját. G. kikecmergett és bólintott felém. Néztem a száját, a puha leffegő ajkakat, hátha ellesem a titkot. A lépcsőn felfelé csücsörítve el is kezdtem szívni a levegőt és elképzeltem, ahogy a nemzet aranya elindul felém. Szar lehet az élete, ha észben tartja a szomszédban nyomorgó zalai parasztot. Biztosan jól esne neki, ha átkurjantanék, G. bátyám, milyen az élet? Ő meg fejet csóválna, és az unokákról mesélne. Meglapogatná a vállam, hogy fiam, nyúzott vagy, ésszel és megfontoltan, én meg viszonzásul a prosztatájáról érdeklődnék. Normális életet szeretne mindenki.
