Túl a nyelven

„A nő férfitól férfiig lesz okosabb.”

Gerd W. Heyse

„A világ egyetlen férfija, ez az igazság, sem szabad.”

Euripidész

Rémálom

Engedélyt kértem, hogy megcsókoljam. Arckifejezése belém égett. „Nem vagy férfi,” ez volt a tekintetében, pedig csak meg akartam felelni a törvénynek. Csók esetében a „szóbeli közös megegyezés” kötelméről fél éve lépett érvénybe jogszabály, frissen végzett jogászként egyszerűen meg akartam felelni a törvénynek, amely – ha helyesnek nem is tartottam – kötött. Charlie Harper, kedvenc karakterem jutott eszembe, egy régi-régi amcsi sitcomból, a Két pasi meg egy kicsiből, hogy „inkább kérek elnézést, mint engedélyt”, de ki akar hónapokra dutyiba vonulni egy ártatlan csókért, nem beszélve a többiről, ha belemelegednénk és ő utóbb megbánja. Még szerződés is volt a táskámban, hogy egy esetleges szexuális együttlétet felruházzunk a jog védelmével. Sosem láttam többé, bár ma is életem szerelmének tartom. Végül Elvirát vettem el. Ő minden papírt aláírt. Két közös gyerekünk nemzéséről külön vaskos dokumentumok tanúskodnak, addigra ugyanis a házasságra vonatkozó jogszabályba is beépítették az állandó megegyezés kötelmét aktus esetén. A férfi ugyanis visszaélhet erejével, ami tény, hiszen Elvirát könnyűszerrel emeltem a fejem fölé, ötven kilót, ha nyomott, én meg rendszeresen edzettem, százhúsz kilót nyomtam sorozatban fekve hetente háromszor. Egészen harmincöt éves koromig. Akkor már tesztoszteroncsökkentőket kellett szednem. Újabb törvény kötelezett minden férfit a beavatkozásra. Ezenfelül „erősen ajánlott”, értsd a munkahelyen számon kérhető érzékenyítő kurzusokat kellett elvégeznem, szám szerint tizenötöt, ahol pszichológusok, mentálhigiénés szakemberek döngölték belénk: az idők kezdetétől a férfi minden rossz forrása. Pszichodrámás foglalkozásokon újra meg újra szembesítettek apáim, nagyapáim, ősapáim erőszakosságával, hogy végül könny és takony közepette érezhessem át, mennyi bűn, halott állat és ember, kiontott vér, nyakat, gerincet roppantó háború forrása a bennem lappangó, zabolátlan férfierő, azaz én. A gyerekek amúgy két éves ütemben érkeztek. Öt év múlva arra eszméltem, Elvirának egyáltalán nem kellek már az ágyban. Válásról persze szó sem lehetett, a gyerekeket ugyanis szétválasztották volna. Nálam egy, nála egy, kész rémálom, totális szeparáció, amit nem kívántam egyikőjüknek sem. Lassan szűntem meg férfinak lenni. Pár évig még a zuhanyzó alatt elégítettem ki magam, de idővel attól is elment a kedvem. A tesztoszteroncsökkentőktől és a szexualitás hiányától kialakult depressziómat gyógyszerrel kezelték, attól a maradék libidóm is elszállt. Hét évnyi házasság után egyetlen erotikus álmom sem volt már. Kiheréltek. Pár évvel később séta közben pusztán elméleti alapon megkérdeztem Elvirát, nem hiányzik-e neki a szex, mire rám förmedt, mennyire maradi vagyok, a testi dolgok nélkülözik a kifinomult civilizációs normákat, birtoklásról, uralkodásról, harcról szólnak, egy régi világ maradványai. Ő amúgysem érzi magát régi értelemben nőnek, elsősorban anya, munkavállaló, felvilágosult nő, érvényesülésében, életvitelében nem játszhat szerepet szexuális vágyakozás. Többé nem beszéltünk erről. Huszonöt évig a gyerekekről, a nyaralásról vagy a közös otthon átalakításáról, szépítéséről, szüleink, barátaink viselt dolgairól, betegségeiről beszélgettünk, no meg a vásárlásról, mi mennyibe kerül, miért drága ez vagy az, hol érdemes beszerezni ezt vagy azt. A válást végül én adtam be. Bár a gyerekek addigra felnőttek, nem Elvira és köztem osztoztunk vagyonunkon. Minden ingatlanunk és ingóságunk, pénzeszközünk egyenlő arányban oszlott fel köztünk és gyerekeink között. Négy rész. A törvény addigra ezt is előírta. Beszélgettem az idős bíróval a bontóperrel összevont vagyonmegosztási eljárás utolsó tárgyalásán, hogy bár ismerem a jogszabályt, de az nem követi az életet és római jogot is hallgattam még, melyet addigra persze kivettek a joghallgatók tantervéből. A gyerekek semmit sem tettek a vagyonért, mi neveltük őket, fizettünk mindent. Amit felhalmoztunk, ketten tettük. Szomorúan nézett rám, hogy ne bonyolódjunk bele a témába, a törvényalkotó így döntött. Bármennyire is életidegen, értett egyet velem suttogva, a politikusok szerint ez megakadályozza nagyobb vagyonok létrejöttét és társadalmi nyugalmat teremt, miközben azonnal az élethez, a fogyasztáshoz szükséges tőkével látja el az utódokat, akik átmenet és erőfeszítés nélkül szabadon élhetnek az egzisztencia megteremtésének kényszere nélkül. Lettek volna ellenérveim, de beláttam, semmi értelme vitatkozni egy bíróval, aki nem igazságot, hanem jogot szolgáltat. Ahogy kiléptem a bíróság épületéből úgy éreztem, a parkolóban valaki finoman lehúzza a pizsamanadrágomat, ami szürreális volt, hiszen tárgyaláson jártam. Azt éreztem, női kezek masszírozzák heréimet, lassan ágaskodó farkamat pedig valaki eltűnteti a szájában. Emlékszem, izzadva ébredtem fel a mély és szörnyű álomból. Nati térdelt a lábam között, éjszaka lehetett még, talán hajnali négy. Boldogságot éreztem, hogy ez az egész csupán álom volt. Nati lassan belémült és alaposan meglovagolt, míg akkorát élveztünk, hogy hörgésemtől, sikolyától megremegett az apámtól kapott La Verrerie de Biot üvegváza az éjjeli szekrényen. – Nem bírtam ki, bocs, annyira megkívántalak – zuhant Nati lihegve mellém. Minden a helyére került a fejemben. A rémálom semmivé foszlott. Reggeli közben akkora vigyor ült akkor mindkettőnk arcán, hogy azt a Holdról is látni lehetett. Két éve éltünk együtt, épp negyven múltam, Nati egy tízessel volt fiatalabb nálam. Amikor két éve elváltam Judittól, nem teketóriáztam sokáig. Az irodában amúgy is sokat szemeztünk Natival, három hónap múlva már együtt laktunk albérletben. Judittal nem volt rossz, de jónak sem mondhatnám. Húsz évesen ismerkedtünk meg a főiskolán, nem volt szerelem első látásra, mit kerülgessem, mégis vonzott. Bianka megismerkedésünk után két évvel született. Amikor majdnem húsz év után elköltöztem Judittól, annyit mondtam, ellaposodtunk és ez korai, ő meg, hogy régóta nem érzi magát mellettem biztonságban. Belegondolva persze többről volt szó. Állandóan igyekezett megszabni, mit, mikor tegyek, rendelkező hangjától felállt hátamon a szőr. Persze hasztalanul tette. Megszámolni sem tudom, hány skatulyába gyömöszölt. Voltam, önző, öntörvényű, konok, megrögzött, túl lassú, túl gyors, kiszámíthatatlan, túl okos, kockázatkereső, érzelmeit elrejtő, aztán túlságosan szenvedélyes, költekező, túlontúl nagyvonalú, máskor kicsinyes, olykor kész alkesz, munkafüggő, néha anyámasszony katonája, örök gyerek, masszív szörnyeteg, szótlan, félelmetes mumus stb. Ha szexet kezdeményeztem, úgy viselkedett, mintha kegyet gyakorolna. Anyámat és apámat tényleg gyakran ekézte, amiért nem neveltek meg rendesen. Sokat nem foglalkoztam minősítéseivel, de ő is, én is egyre kényelmetlenebbül éreztük magunkat. Ha esténként elmentem a haverokkal inni, beszélgetni, tele sértettséggel, némán fogadott, ahogy éjfél tájban nehézkesen bújtam ki dzsekimből. Az ajándékokat, amiket tőlem kapott, természetesnek vette, mintha ez lenne a dolgom, csupán nyugtázta az ékszereket, virágcsokrokat. Megköszönte, de öt perc sem telt el és a feledés homályába veszett a dolog. Születésnapomon jó ha puszit kaptam, no torta, no ajándék, végtérre is mindenem megvan, mit venne? Az is zavarta, hogy négyszer többet keresek nála, de hát mire számított, sikeres középvezető voltam egy hazai cégnél, az éppen nyertes politikai csapat sleppjének tagja. Ő maradt a pályán könyvelőként, én még továbbtanultam, közgazdász, szakjogász lettem. Ahelyett, hogy örült volna sikereimnek, folyton halványnak és jelentéktelennek érezte magát mellettem. Az is igaz, néha napokon át hallgattam, alig váltottunk szót. Ilyenkor elmerültem egy-egy új üzleti tervbe, azon töprengtem, hogyan juthatnék előrébb. Ha elmentem valahová, nem jeleztem, nem egyeztettem vele, csak annyit mondtam, dolgom van, majd jövök. Apám is így működött, jól meg is értettük egymást. Aztán belekúsztak Judit életébe és így az enyémbe is az önismereti könyvek, a jógamánia, a reformkonyha, a teljes absztinencia, a cigiundor. A könyveket tucatszámra szerezte be, olvassam őket, mert van hová fejlődnem. Azt levettem, hogy a nők jobban érzik a korszellemet, gyorsan reagálnak rá, de nincs rá mentség, szartam a könyvekre, ahogy az összes életmódváltásos fordulatra is. Mégis mit tettem volna, amikor úgy éreztem magam jól a bőrömben, ahogy vagyok. Néha a nappaliban szivarozva elküldtem a picsába, igaz, utóbb mindig bocsánatot kértem. Utólag be kell valljam, nem volt igazán az esetem. Ha zuhanyozott, elnéztem az alakját, de már nem ajzott fel. A keze, körömágya kifejezetten férfias volt, picit karvalyszerű, ha őszinte vagyok. A tekintetében persze a kezdetektől volt valami vonzó, valami elesettség lengte körül a pillantását, én meg úgy éreztem, meg kell mentenem, mert mi más dolga lehet egy férfinak a világon. A legnehezebben a fenekével barátkoztam meg. Nem kívántam egy idő után. Mit kerteljek? Mégis hű akartam lenni, mert apám is az volt anyámhoz, legalábbis így tudom, de végül nem voltam az. Két nő is becsúszott néhány hónapra az életembe húsz év alatt, Ildi és Eleonóra, két idősebb közgazdász csaj a tervezési osztályról, de mindvégig szégyelltem magam. Miért maradsz egy kapcsolatban, ami nem teljes? Ez a kérdés kínzott. Végül eljutottam a pontig, hogy közel húsz év után véget vetettem a házasságunknak. Bianka, egyetlen lányunk, épp nagykorú lett, ma is neheztel rám. Engem tett és tesz felelőssé, mert férfi vagyok, szétkúrtam a családi fészket, a karácsonyt, húsvétot, a nyaralásokat és persze a pénzügyeket. Az meg gáz. Hiába hagytam ott a lakást, ahogy van, utaltam át Juditnak egy valag pénzt. Az első hónapokban sokat sírtam Bianka miatt, hiányzott a jelenléte, a szeretete, de hiába felnőtt, valójában nem az. Anyját támogatta, vele élt, nem látogatott, nem hívott, kibaszott a jégre, hadd csúszkáljak a semmi kellős közepén. Tény, hogy nem tudott és tud a problémákról, a küszködésről, amiket megéltünk, nem hibáztatom. Ami pénzt küldök neki ma is, elfogadja, de mintha minden járna neki. Idő kellett, hogy megértsem, ez az ő válasza. Birtokának tekintett, plüssmackónak, nem apjának. Földet vettek el tőle, házat, kastélyt, éjszakai bújós, szőrmés jószágot, hát dühös, mert az az övé volt. Ilyenkor nem számít semmi. Az sem, hány mesét meséltél, hány kiránduláson vetted nyakadba, fogtad a kezét, lested a kívánságait. Ha felhívom, mert ő sosem csörög rám, két és fél percnél többet nem beszélünk. Pár kérdés, néhány karcos válasz, ennyi, majd lerakjuk a telefont. Csoda, hogy egyáltalán még felveszi a telefont, nyugtázom ilyenkor. Éjszakánként sokáig álmodtam vele, ahogy együtt sétálunk, főzök, leckét csinálunk, elmegyünk úszni, én meg ahogy szoktam, kifésülöm, megszárítom a haját, copfot készítek. Ő megölel, aztán reggel viszem a suliba. Puszi-puszi és már gurulok tovább. Judit két év után állt csak talpra, összeállt egy végtelenül szelíd testépítővel, Viktorral. A válás után közvetlenül lelkiismeretfurdalásom volt miatta, de elfojtottam. Miért választottam őt annak idején? Ő akart, épp túl volt egy piszok szar kapcsolaton, én meg úgy éreztem, lehet ebből valami. Megszerettem, ismertem szokásait, huszonéves barátaim pedig bíztattak, rendben lesz ez. Lófaszt, mondom most már. Nati más eset volt, ő kifejezetten bírta a tempómat, bár néha ő is célozgatott arra, ideje lenne változnom, zabolátlan vagyok, minden héten tele érzelmi kisülésekkel. Fél év után beadtam a derekam, húsz alkalmas méregdrága coachingra mentem egy középkorú nőhöz, aki – isten látja lelkem –, igyekezett, de a végén csak oda jutottam, reménytelen vagyok. Natinak hallgattam az ügyről, egyszerűen abbahagytam a foglalkozásokat és minden szerdán úgy tettem, mintha ott volnék és önfejlesztenék. Asszem, el vagyok cseszve, jobban érdekel egy processzor teljesítménye, egy képernyő válaszideje, egy projekt ütemterve, jogtechnikai megoldása mint az, hány traumán estem át és ezek mekkora kárt okoztak a pszichémnek. Beszélni ezekről amúgy is kész kín, úgy érzem, minden ami történt, túl van azon, hogy képes legyek megfogalmazni. Amire nem akarok gondolni, arra nem gondolok. A pénzt viszont szeretem. Szabadságot ad és növeli az önbizalmamat. Natit elvenni eszembe sem jutott, szeretőként kezdtük, annak is tartottam. Ha beborult a hangulata, egyszerűen elmentem otthonról, hadd fusson le a program. Mit kezdjek hullámvölgyeivel, amikor magamnak is elég a baja. Olykor lemacsózott, de aztán előbb-utóbb úgy megkívánt, hogy remegett kezem, lábam. Amikor banki kölcsönnel megvettem a naphegyi kérót, teljesen beparázott. Attól félt, komolyra fordulhatnak a dolgok, ő meg, ahogy utóbb megértettem, szintén szeretőt látott bennem, nem lehetséges férjet. Apám vigasztalt már nagy betegen, amikor Nati elköltözött, ne óbégassak, élvezzem az életet, toljam ezerrel a bizniszt és basszak meg mindenkit, aki szembejön. Szerettem az öreget, szót is fogadtam, de két év múlva belefásultam a munkába, az élveteg, magányos életmódba. Negyvenöt évesen rendesen kiégtem. Nem is burn out inkább burn on volt ez, rákozmáltam az életre. Egy új nő csupán addig jelentett izgalmat, amíg derekánál fogva bele nem húztam a farkamba, öt-hat alkalomig meg is maradt ez az izgalom, de utána eltűnt, teher lett a jelenléte, a lélegzete. Az, hogy ott sündörög a konyhámban, vasalja, pakolja az ingjeimet, gatyáimat. Beszélgetni végképp nem tudtam vele. A bejárónőket szeretem. Ahogy végeznek a munkával, húznak a brébe, átutalom a bérüket, oszt annyi. Asszem, tényleg reménytelen vagyok. Lassan, de mégiscsak utolért a tudás, amit az önismereti könyvekből, a tanfolyamból szereztem. Mert persze beleolvastam mindegyikbe, ahogy az üzleti tervekbe szoktam és a coach-csajra is figyeltem, még ha neki ez nem is tűnt fel. Családom kellene hogy legyen feleséggel, nyugodt életem, mélyebb önismeret, némi önreflexió sem ártana, semmi hajkurászás, de vibrálok, a feszültség állónap nyakon basz. Végül ott hagytam a céget. Oké, kibasztak létszámleépítésre hivatkozva. Valami kormányközeli havert hívtam, tudna-e ajánlani valami helyet, hivatkoztam mindenféle múltbéli teljesítményre, hogy lenyűgözzem, de hamar rájöttem, aki ilyet tesz, bizonytalan, nincsen önbecsülése. Aki topon van, nem kényszerül magyarázkodásra. Felhívják másnap, nem hív ő senkit. Én meg úgy fostam a szót, mint a kacsa segge. Otthon ültem, kikalkuláltam, öt évre van tartalékom, ennyi. Ültem az erkélyen, rozéfröccsöt iszogatva és összeomlottam. Apámat nem tudtam már felhívni, fél éve végül elvitte a sokadik infarktus, anyámmal meg sosem beszéltem férfias dolgokról. Barátaimat sem tárcsáztam fel sorra, hanem ültem és azonmód rájöttem, szakember kell ide. Másnap pszichiáter ült velem szemközt óránként harminc ropiért. Beszélgettünk, ő felírt és adott gyógyszert, aztán néhány terapeutát ajánlott telefonszámmal. Pár nap múlva ott is ültem az első foteljében, ő már harmincöt rudit kért negyvenöt percért, de kit érdekel, csak múljon már el ez az üresség. Depressziót állapított meg ő is, akár a pszichiáter, a gyógyszereket helyeselte, majd azt kérte, meséljek, milyen érzések vannak bennem. Üresség, kiégettség, ennyit tudtam mondani. Kínzó üresség. Minden erő, amivel életemet felépítettem, odavan. Itt ülök, egy senkinek érzem magam, aki sikerek ide-oda, nem kell már, akit 45 évesen öregnek tartanak, akit volt kollégái sem keresnek, inkább kerülnek, mint valami leprást, akit lánya is leszar, mintha sosem simogattam volna ezerszer álomba, masszíroztam volna lábikáját. Arra a kérdésre, hogy miért élek egyedül, csak sóhajtozni tudtam. – Mi a faszért! – szaladt ki belőlem. – Voltam házas, van gyerekem, próbálkoztam más nővel, nem jött össze, nem jól választok, nem vagyok simulékony, alkalmazkodó, óvodás vagyok, aki sírdogál a homokozó szélén, mert elvették a lapátját, kisfaszom, úgy fogok meghalni, hogy legyőzött a tulajdon egom, se ragaszkodó gyerek, se nőm, aki eltemet, talán pár rokon és barát áll majd a hantnál, ők se lesznek annyira elszomorodva, inkább arra lesznek kíváncsiak, tényleg feldobtam-e a pacskert vagy csak vicc az egész. – A terapeuta száján apró mosoly jelent meg. Arra a kérdésre, hogy milyen emlékeim vannak a gyerekkoromról, nem tudtam válaszolni. Ködösnek és távolinak éreztem mindent, miközben rettenetesen kényelmetlenül éreztem magam. Aztán arról érdeklődött mit olvastam önismereti témában. Yalomot, Feldmárt, Máté Gábort említettem, ezek még Judit időszakából maradtak meg, de eszembe jutott még Éger Edith, Popper Péter – Nati volt kedvencei  – és egy könyv az örökölt sorsról, a szerzőt nem tudtam. Az én kedvencem, már ha ilyen létezik, valami Deida nevű faszi, aki a különleges férfi útjáról írt. Táskájából ekkor könyvet vett elő és az asztalra tette. Ha picit jobban leszek, olvassam el, Thais Gibson a szerző, kötődési problémákról szól, és az Éretlen szülők felnőtt gyerekei című munkát ajánlotta még, azt is valami Gibson írta. Mennyi Gibson, én eddig csak Mel Gibsont, a színészt ismertem, főleg botrányairól. Készpénzben rendeztem a számlát. Azóta három hónap telt el, működöm, ahogy lehet, olvasok is, de nem mondanám, hogy talpra álltam. Már sejtem, szüleim tényleg éretlenek voltak az első pillanattól, én pedig meg akartam felelni nekik. Apám – ez az érzés dolgozik bennem – inkább barátnak tekintett, akivel minden titkát megoszthatja, amit meg is tett. Sosem volt kérdés, velem van, afféle bajtárs volt a javából, ha ez nem is apai minőség. Kötődni pedig tényleg nemigen tudok, mert anyámmal való kapcsolatom enyhén problémás, zakatol bennem a harag, a düh, hogy sosem állt ki mellettem teljes vértezetben, szóval nem bízom a nőkben. Testvéremmel, Péterrel sem tudok beszélgetni, annyira irigyli mindazt, amit elértem, hogy mindig elfehéredett, amikor belépett a naphegyi kéróba. Nem is hívom, se telefonon, se vendégségbe. Meg kellene változnom, kapiskálom. Figyelni, beszélni, nem elfojtani az érzéseket, de ha így tennék, folyton picsognék, attól meg tutira hányingerem lenne. Üresség van bennem, amihez nincsenek is szavak. A nagyvárosi, péniszt növesztett, halálra emancipált nőkkel amúgy sincs mit kezdeni, mind le akar nyomni, a saját képére formálni, fellobbantani benned a konfliktus- és kockázatkerülő korszellemet, megnyerni valami pillanatnyilag egészségesnek tartott életformának, ezt gondolom. De hát én annyi éven át jól éreztem magam a bőrömben. Most miért nem? Talán azért, mert ha őszinte vagyok, semmilyen célom sincsen, puncit meg bármikor lehet szerezni. De az más. Csak test. Lassan értettem meg, van azon kívül is annyi minden, hogy mennyire jó veszekedni, hogy mit is jelenthet egy kapcsolódni akaró gyerek, amikor köré szerveződik minden, akár csillagok körül a planéták. Hiába mondja Zoza, közgazdász haverom, agglegénytípus vagyok, baromság! Nem vagyok az. Judittal is voltak jó évek, Natiról nem beszélve. Ha nem menekül, azt hiszem, végül mégis elvettem volna, de tököm tudja, mit csinál, eltűnt, talán le is tiltott. Néha ráírtam, hogy menjünk sétálni, beszélgessünk, de semmi válasz. Fogalmam sincs, mitől ijedt meg. Azt hiszem, a nők jelentős része fél a férfiaktól. Túl sokak lettünk, mert túl sokká tettek, ezt gondolom. Ha játszótérre elkísérek valamely gyerekes haveromat és rászólok a homokot izomból szóró gyerekre, édesmindegy, anyuka vagy apuka van vele, besértődnek, mit avatkozom bele? A gyerek szabad, azt csinál, amit akar, meg hogy magának biztos nincsen gyereke. Bocsánatot kérek ilyenkor és rágom a számat, mert legszívesebben lefejelném az illetőt. Engem is felneveltek, apám, emlékszem, párszor felkapott a grabancomnál fogva, ha elgurult nálam a gyógyszer és megrázott. Emlékszem, mindig és azonnal tudtam, hol a helyem, hogy túlfutottam a lábason, mint forralt tej és összekaptam magam. Ha vállalnék még gyereket, ezt tenném én is, talán ezért is félek az újabb gyerekvállalástól, mert azt levettem, más szelek fújnak. Leszidni sem lehet már igazán senkit, mert akkor akadályozom a kibontakozását, határt szabok fantáziájának, lelki erőszakot, abúzust követek el. De most annyira jól esne, ha lenne még pár gyerek, legalább még egy, megértő, szerető nő mellettem. Lenne célom, iránya az életemnek. Okés, tudom, ha felnőnek, elkezdik saját életüket, a feleséged megöregszik, de öregszel te is. Szóval rendben van ez. Apám és anyám is együtt nyomták negyvenkét évig. Voltak mélypontok, tudom, de anyám – ezt nem vitathatom el tőle – mindig átlendítette apámat a kiégettség és a lelkiismeretfurdalás küszöbén. Selyemfinomsággal megsimogatta az arcát, feloldozta. Nagyon szerette, nálam és Péternél is jobban. Ha bajom volt a világgal, nem mellém állt, csak értetlenül pislogott, végső soron engem hibáztatott. Egyedül apámban bízhattam, mint valami szigorú, de igazságos és melegszívű törzsfőnökben, máskor meg mint igaz bajtársban. Minden szekrényemet ő szerelte, az összes polcomat ő fúrta fel, a konyhát ő rakta össze a lakásomban. Ott volt mindig, ha kellett. Anyám Tiszafüreden akarta eltemetni, ahol született, de keresztbe álltam, csináltattam neki a Farkasrétin síremléket, anya csak hápogott, de leszartam azt is. Mekkora faszság, ha nem tudnék hetente kimenni hozzá, na nem most, ha rendben leszek, mert amúgy kimegyek és ott beszélgetek vele minden pénteken. Bárhogy is nézem, ő a példaképem, fogalmam sincs túléltem-e egyáltalán, az is lehet, vele haltam meg, mintha titkos kungfu-ütést kaptam volna, léptem még négy hónapot, aztán összeroskadtam. Ő az utolsó férfi, akit ismertem. Az összes barátom, haverom velem együtt nyafogó majom, nem találjuk a helyünket. A gyerekes cimboráim verejtékeznek naphosszat, kamaszodó vagy már éppen felnőtt gyerekeik meg olyan magasról pottyantják fejükre a fekáliát, hogy az el sem ér már hozzájuk, szétbomlik zuhanás közben, csak a szaga csapja meg az orrukat. Több mint egy év kellett, hogy újra munkát találjak. Az állami cég vezetőjének, asszem, megesett rajtam a szíve. Nem tett fel kérdést, végig lapozta a CV-met, látta honnan érkezem. – Te gyakorlatilag mindent csináltál már, picit túlképzett vagy, de van két projekt, azokat rád bízom, három évre adnak elfoglaltságot, uniós forrásból ketyegnek, de hát csináltál már ilyet. – Bólogattam boldogan, hogy ezután reggel kilenctől este hétig pörögjek, mint a motolla. A kollégákkal alig kommunikálok, csak a legszükségesebb dolgokról. Egy értekezlet nálam max. húsz perc, aztán mindenkit elhajtok a dolgára. Hazafelé este elönt a szégyen, nem jó ma férfinak lenni, pattanás vagy a társadalom bőrén, valami nyomorult allergén, amitől nem működik az emésztés, hígat fosol vagy székrekedésed van. Egyedül a fizikai erődnek van olykor haszna. A szomszéd néni is engem hív, ha bútort kell tologatni, javítani, feltenni egy képet vagy megjavítani az eldugult mosogatót. Kihalásra ítélt fajhoz tartozom, ezt gondolom. Nővel hónapok óta nem voltam, a szexet sem kívánom. Persze belejátszhat ebbe a gyógyszer is, mert elolvastam a mellékhatásokat, erős libidóvesztés állt előkelő helyen. A terápia közben halad, egyre szarabbul vagyok. Amikor kilépek a rendelőből, vagy gyereknek érzem magam, aki nem képes felnőni, máskor arra jutok, áruló vagyok, aki egyetlen ígéretet sem tud betartani. Múltkor igazi szörnynek láttam magam, akiben ellenőrizhetetlen agresszivitás lakik, aki folyton vadászni akar, miközben minden izma megfeszül. Visszatekintve, életem valóban olyan volt eddig, mint egy állandó csata, ahol egyik fél sem akar kapitulálni, hanem a teljes és végleges győzelemre esküdött fel. A legjobban az bosszant, hogy annyi mindenre nem emlékszem, mintha a múltam és a jelenem között fal épült volna. A boldognak látszó pasik meg valójában mind nők, olyan dolgokat tesznek, amiket élő férfi szerintem sosem tenne. Nem tudom, hová jutunk a végén, vagy a kihalás vagy valami más, mondjuk újjászületés, afféle reneszánsz. Fasz tudja. Danival, legjobb barátommal próbáltam beszélni erről, de hamar rájöttünk, amit érzünk nem önthető szavakba, izzik bennünk az indulat, a düh, a harag, némán iszogatunk, hümmögünk, ami bennünk fortyog egyszerűen túl van a nyelven.

Want to read more?

Subscribe to gabortallai.com to keep reading this exclusive post.

Subscribe Now