Providencia

Dem Vater

Az ásványvíz megkeseredett a számban. Legszívesebben kiköpném, de most bontottam fel a palackot, ellenőriztem a szavatosságát is. Újra töltök, újra megforgatom a kortyot a számban, újra az a keserű, átható undor, mégsem köpök. Tekintetem a tükörben nyakkendőm kifogástalan csomójába kapaszkodik. Enyhén telt csomócska, cápanyakú ingem kifejezetten kiemeli ezt a gyönyörűséges, izgató zöldes óriásnyelvet. Igaz, arcom sárgás a kimerültségtől, talán valami betegség is közrejátszhat abban, hogy napok óta alig volt székletem, az a kevés is nyálkásan bújt elő, nagy kínok közepette, görcsölt a gyomrom, rángó fájdalom nyilallt végig a vesémtől előrefelé a lépemig. „Aki ilyen jól öltözködik, azt nem érheti baj” – próbálok mosolyogni, de hasztalanul, mert gyomromba hasít az a kíméletlen szürke fájás, amitől rettegek, és amelyet sem gyógyszerrel, sem szándékos figyelmetlenséggel nem tudok elhessegetni. „Még ez a biztosítás, aztán szanatóriumba megyek, kikúráltatom magam, meggyógyulok, sportkocsit veszek, mit sportkocsit! Ferrarit, négyszintes házat a francia Riviérán és visszavonulok!” – darálom kedvenc szövegemet, amivel lendületet adok lépéseimnek. Iszom, most már nem vizet, mosolyom egyre meggyőzőbb, úgy huppanok a béemwémbe, hogy tudom, nőfürtök fordulnak meg kacéran az utcán, vágyakozva hajtják le pilláik cirmos kapuját, hátha csoda történik, és ripsz-ropsz előttük káprázik ez a szépszál pasi, kezében megannyi ajándékcsomag, finom parfümök, aranycucci, utazás Tahitire.

A fiatal házaspár már az erkélyen könyökölve vár, szelíden lassítok, apró gázt adok még, majd elfordítom a slusszkulcsot. A kiszállás művészet, mindent tudok róla: ajtó nyílik, láb ki, fekete bőrcipő villan, sötét zokni, lezser nadrágszár lebben. Kilépek, fehér fogharmonika, zakót levesz, hátsó ajtón bedob, ajtót becsap, csipog, kész. Az ablak alatt kell parkolni, lássák, nem roncsautóval jöttem. Az utcán gyerek tanul biciklizni, nagypapa figyeli az unokát. Megállok, szemfényképez: Gyurika, kb. 5 éves, Vilmos utca 4. Összeszorítom fogsorom, kinyomom elmémből a szürke fájást, újra mosoly, bevárom a biztosítatlan Gyurikát, simó a zsíros aprótökön, intés az erkély felé, köszönés, nem túl hangosan, inkább olvassák le a számról, egy profi nem hangoskodik. A kávét elfogadom, mert hogy kifejezzem bizalmamat, el kell fogadnom valamit, bármit. 

– Nincsen jól? – kérdezi a háziasszony, mert arcszínem időközben átcsapott zöldbe. 

Want to read more?

Subscribe to gabortallai.com to keep reading this exclusive post.

Subscribe Now