Requiem egy asszonyért

„... egy csontkéz néhány utolsó sort ír a tajtékzó, csapkodó vízre.”

Kertész Imre

„Minden, amit hallunk, az vélemény és nem tény.

Minden, amit látunk, az perspektíva, nem az igazság.”

Marcus Aurelius (?)

„Isten mindig ott lebeg szemem előtt, felismerem végtelen hatalmát,

 félem haragját, de szeretetét is érzem.”[1]

Wolfgang Amadeus Mozart

„Hogyan lehetséges élni, ha ennek az életnek az elemei teljességgel megfoghatatlanok?

Ha a szeretetben folyton alkalmatlanok, a döntéseinkben bizonytalanok, a halállal szemben tehetetlenek vagyunk, hogyan lehetséges egyáltalán itt léteznünk?”[2]

Rainer Maria Rilke

Zenei aláfestésként Ólafur Arnalds Only the Wind, Lisa Gerrard és Jules Maxwell Heleali (The sea will rise) vagy Mark Kozelek Onward című kompozícióit, dalát és Luke Howard darabjait ajánlom minden mennyiségben végtelenítve. Írás közben hallgattam The Neighbourhood-szot (R.I.P: My Youth), The Killers (Here with me) és igen, Robbie Williams (Love my life) és Adele (Easy on me, Hello) is befigyelt olykor.

Persze csak azoknak, akik tudnak és szeretnek zenére olvasni.

Köszönetnyilvánítások

Köszönöm Karl Ove Knausgardnak, hogy megmutatta, a rejtőzködés fikcióján túl

bátran nyúlhatunk saját életünkhöz

*

Köszönöm Ernest Heminwaynek, Ernst Jüngernek, Cormac McCarthynak és Ottlik Gézának, hogy megtanítottak férfihangon szólni

*

Köszönöm Michel Houllebecqnek, hogy megmentett a hamis szeméremtől

*

Köszönöm Csobánka Zsuzsa Emesének, hogy sosem felejtette el: „Az élet hosszú”,

és hogy volt ereje végigolvasni, végig szenvedni velem a Requiem minden sorát

Prológus

Vad férfi-vizeken evezek az elsőtől az utolsó sorig. Asszonyt siratok. Aki férfinak született, magánélete kudarcait, asszonyi gyásztörténeteit, férfiúi szempontrendszerét rendre elrejti. Válások boszorkány-átkainak célpontjaként, kegyetlen bontó, gyermekelhelyezési vagyonmegosztási perek leggyakoribb veszteseként időtlen idők óta arra nevelték, hogy fájdalomról, belső átalakulásról, újrakezdésről, de akár spirituális fordulatáról hallgasson. Mert ő nem lehet áldozat. Erősnek, rendíthetetlennek, szilárdnak kell mutatkoznia, mindezt némán. Statisztikák sora jelzi, mennyi betegség forrása ez a kényszerű, szótlan Herkules-szerep. Engem is így neveltek, ezt tanultam. Túlontúl korán elhunyt férfiak, köztük apám, fejfáinak milliói igazolnak, miközben azt is megmutatják: férfinak, férjnek, apának lenni, az maradni, és sokszor érzelmi támogatás nélkül eleget tenni a szerepekből fakadó kötelezettségeknek, milyen sokak gyilkos zátonya. A férfi összeomlásai, érzelmi hullámvasutazása, reményvesztettsége, ahogy kitartó útkeresése nem tagadható többé. Gyermekei ugyanúgy ott folynak ereiben, mint az anyáéiban. Kínnal és könnyekkel meghozott, mégis szükségszerű döntését vagy kényszerű búcsúját, az új élet építésének küzdelmét, a régi elvesztésének gyászát megszenvedi. Egymással szemben ülve, iszogatva vagy éppen vedelve társaival nap mint nap mély sóhajok suhannak át az asztalokon. Keserű félmondatok cserélnek gazdát. De hiába, így is magányos marad. Be- és elzárkózik akár a frontról visszatérő baka. Ha szakemberhez fordul éveken át antidepresszánsokon, nyugatókon él, ha nem, ez a gyakoribb, marad az alkohol, a legerősebb, testet, elmét roncsoló nyugtató. Érte is szól ez a Requiem. Azok a nők pedig, akik e gyászmise hatására újra felfedezik magukban a támogató és éltető asszonyt, akik a férfiban többé nem ellenséget szimatolnak, talán képessé válnak befogadni a férfisors teljes súlyát, a hatalmas nyomás alatti, hallgatás övezte összeomlásokat, és talán ismét elfogadó szeretettel ölelik magukhoz régi vagy éppen új társukat, szabaddá válnak. Ez a szabadság először ijesztő, mert tágas, ezért új és szokatlan élmény ebben a minden látszat ellenére valójában beszűkült világban. Számukra a férfi többé nem kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan, sem megbízhatatlan, olykor szótlan, éjjelente horkoló férj csupán, hanem társ. A krisztusi szeretet így válik hasonlatossá a gravitációhoz, amely egyben tartja az univerzumot.

Ideje búcsúznunk a terhektől, elengedni, ami halott vagy élőhalottá tesz. Ideje emelkedni.

1.

Introitus

„Requiem aeternam dona eis, Domine:et lux perpetua luceat eis.”[3]

A kórházi szobában feküdtem naphosszat. A kezem remegése csak lassan hagyott alább. Már tudom, nem elvonási tünetek voltak, illetve mégis azok. Az idegrendszer jelezte, hosszú évekre elvonták tőle azt, amire annyira szüksége volt. A bizalmat, a figyelmet, az elfogadást, az örömöt. A szeretet, amit kaptam attól a nőtől, ha nem is a kezdetektől, gyilkossá lett, mit szépítsem? Idővel elvárások feszültek testemre fejem búbjától a talpamig, akár egy vastag nejlonzacskó vagy egy levegőtlen szkafander. Az ilyen szeretet van is, meg nincs is, fókuszpontja nem a másik szív, sem a lélek, sem a test. A birtoklásnak, a megfelelés kényszerének voltam alávetve. A kialvatlanság azonban kinyitja az elmét. Utaztam az időben. Kerestem a pontot, amikor repedezni kezdett és végül megroppant a gyémánttengely. Iszonyú erők hatottak. Közben szobatársam teleszarta alsógatyáját és hangosan horkolt. Becsuktam a szemem, az orromat facsarta a szarszag, mégis megértettem, én akartam a stabilitást azzal a nővel, mert összekötött vele annyi minden: kezdetben a szerelem, a közös tervek, aztán a beteljesült vágyak. Egykor volt öröm. Hol van hát az a pont, amikor mindez változni kezdett, amikor a másik önszeretetének hiánya, örökölt férfigyűlöletének rejtett magvai kicsíráztak, gyökeret eresztettek? Amikor törzsük lett, ágakkal, melyek körbe fontak, és fojtogatni kezdtek szelíden, mégis kérlelhetetlenül? Amikor keze már nem kereste önkéntelenül testemet éjszaka, amikor elkezdte szégyellni mellét, alakját, arcát, ráncait? Amikor a gyógyító bókok leperegtek róla. Amikor egykor kedvelt hedonizmusom, lazaságom, feszültséget oldó vagy csak jókedvet fokozó poharazgatásom „alkoholizmussá” merevedett benne? Lassú folyamat volt. Mint a béka, akit hideg vízbe tesznek, és fokozatosan főznek meg, így éltem. Nem ugrottam ki a lábasból. Majdnem megfőttem, ha a Teremtő nem szán más sorsot nekem. De szánt. Jeleket küldött, kénytelenségből egyre erősebbeket. Emlékszem, az első pillanattól elrendelve hittem az együttet. A kezdet jeleit mantráztam, a Biblia valamikor régen közösen megtalált sorait (Jer. 32-39)[4]. Értelmezni eddig viszont csak egyféleképpen tudtam őket. Tovább akkor nem olvastam. Pedig nemes közhely, hogy a Biblia sok nyelven, sok értelemmel beszél hozzánk. Fontos mondatai idővel jelentést cserélnek, sőt, értelmezik egymást, mert ilyen a természetük, akár a teremtett létezésé. Az a nő azt akarta, hogy összeomlásom után maradjak minél tovább a kórházban, ahol aludni nem tudtam, és hogy a kórház után három hónapra menjek elvonóra. És én végre felfogtam, mindez tüneti kezelés, amely hamis diagnózisra épül, és ezzel egy időben elutasításom, melyet életem során bár korán megismertem, amely azonban jóval mélyebb nyomot hagyott, mint sejtettem. Annak a nőnek hamis kórmeghatározása a rólam való ismeret hiányát mutatta. Végre megértettem, az okozatot kezeltetném újra csak, nem az okot, ami lelki éretlenségről, vakfoltokról árulkodik. Arról, hogy nem a szorongásoldók, a rájuk ivott felesek, borok okozzák a bajt, ők csupán következmények, hanem a félelmek, a megfelelés kényszere, a társfüggés, a monófóbia, vagyis az egyedülléttől való rettegés, a pánikbetegség, keserű örökségem és a test örömének, a teljes elfogadás évről évre növekvő hiánya. Őseim 20. századi ősök. Sőt, időben messzebb is tudok már tekinteni. Az a nő pedig úgy működött, ahogy tudott, 21. századi módon, a korszellem jegyében. Száraz, tudományos keretrendszerbe szorítva pszichémet, anyám halála után jó messzire kihelyezte a problémát, engem. Egyszerűen outsourcingolt, oldják meg helyette orvosok, terapeuták, kapja meg végül, akit akar, sütve-főzve, kötve-fűzve, miközben lassan, de egyre érzékelhetőbben megvonta tőlem bizalmát. Nem akart átmenni velem a sivatagon, sőt, negyed százados házasságunkból az elmúlt tizenöt évet sivatagként élte meg. Összeomlásokról számolt be, melyeket, mint mondta, én okoztam. Nem tudtam róluk. És mert elhalmoztam szeretetem sok-sok jelével, a gondoskodás éltető forrásába tartva őt, bizonyos voltam, tudnia kell, ki vagyok, hogy rám számíthat. Tudom, ez nem az a bizonyos agapé, mert viszonzásul azt vártam, ő ott lesz mindig, ha megroggyanok, segít feloldani bennem a feszültséget, elfogad, eltölt nyugalommal, örömmel. Nem így történt. Traumáim okozta zuhanásom pánikot ébresztett benne. Riadalmat. Nem gyógyító nyugalom hajtott ki belőle, hogy ezt az embert támogatni tudom, ha mellette vagyok, ha bőrünk összeér, mert ennél többet tenni a másikért nem lehet. Ha azt súgom a fülébe nap, mint nap: „Minden jó lesz, minden jó lesz! Szeretlek, ahogy vagy, zuhanásaiddal együtt. Hogy ismerem a sebeid, minden jó lesz!” Ernest Hemingway, egy vérbeli, érzékeny férfi írta: „Kérlek, ne próbálj meg megjavítani. Ne akard átvenni fájdalmaimat, és ne űzd el a sötétségemet. Csak legyél mellettem, miközben megküzdök a saját viharaimmal. Légy az a biztos pont, amelyhez nyúlhatok, miközben igyekszem rátalálni az utamra.” A lélek saját ösvényét járja. Annyi kínra van szüksége, amennyi képes előidézni a változást. Végső soron cserben hagyott. „Nem bírnám ki, ha kétszer kellene látnom, hogy elmégy. Ne gyere haza!” Beszédes mondatok, melyeket utóbb tagadni kezdett. Elmenni nem akartam, hamis állítás, akárcsak Kylo Ren három kijelentése, miközben az idős Luke Skywalkerrel, pontosabban annak erő általi kivetülésével küzd. Megható, mélyértelmű jelenet: Luke újra szereti önmagát, visszatalál az erőhöz, minden pontban megcáfolja ellenfelét és feláldozza életét. Aki ellenben önmagát nem szereti, mást hogyan szerethet? Most is beleremegek, hogy idővel már könnyeim sem hatoltak el a szívéig. Hogyan is mondta egyszer kérdésemre válaszolva? „Én sohasem szerettem önmagam.” A gyerekek iránti szeretet nem ellenpélda, ők istenbizonyítékok, drága ékkövek. Mély érzéseket váltanak ki belőlünk, melyek egyediek, miközben mérhetetlenül partikulárisak. Megfellebbezhetetlenek. Erre vágytam vele is, de megértettem, a legtöbb felnőtt kapcsolatra más törvények vonatkoznak. Csak ha felfedezzük a másikban Isten arcmását, mely természeténél fogva tökéletlen és gyönyörű egyszerre, ha elfogadjuk törékenységét, örökölt sorsának súlyát, akkor van mód egy életre összeforrasztani szívünket, idegrendszerünket. Ha nincsenek elvárásaink, csak élő vágy, akkor élhetünk békében. De ő elbocsátott, megfosztott otthonomtól, amivel valójában isteni küldetését teljesítette. Kiugrasztotta a békát a bugyogó lábasból. És ekkor – átforrósodva, gyásszal és ürességgel telve – megkezdődött az átváltozás. A gyémánttengely eltörött. Idővel ugyanakkor az a valami, ami bennünk összetörhetetlen (Kafka), finom szálakat, gyémántfonalakat kezd növeszteni, melyek már egy új élet új gyémánttengelyének alapjai. Halhatatlanok vagyunk és nehezen felejtünk. A szív éppenséggel alig képes felejteni, ezért fizet magas árat mindenért, a gyászt, a hasztalan önsajnálatot, a szégyent. Ezt éreztem meg abban a kórházi szobában. A végeláthatatlan telefonos párbeszédeken, chateken, melyek megmutatták annak a nőnek az erőtlenségét, hogy nem az én sorsom, hanem az övé és a saját jövőjéért érzett aggodalom tölti be a szívét. A saját frusztrációi, a saját elégedetlensége, a saját félelmei. Amikor elutasítottam az általa kijelölt utat, amikor először és határozottan nemet mondtam, mély sóhaj után szólalt csak meg: „Ne gyere haza!” Ezt mondta végül. Rákjegyű ember nehezen felejt, főleg varázsmondatokat, melyek megszüntetik a hazát, az otthont. Ha feltétele van a hazatérésnek, már semmi sem számít. Hiába kapcsolódik minden négyzetméteréhez, kövéhez, csempéjéhez, szekrényéhez, ezüstkanalához a verejtékem, mindez már nem számít. Kihullik az ujjak közül, mint a homokszemcsék. De a Teremtő ismeri a lelkemet, ezért a kulcsot is el kellett vennie. Árulkodóbb gesztusa a kitagadásnak nem létezik. A kulcs szimbólum. Carl Gustav Jung megnyalná mind a tíz ujját. De a gonoszba akkor is kell még egyet döfni, ha már térdre hullott. A bennem lévő konok, igen, az önsorsrontás gonoszságát súroló kapaszkodásba még kellett egy döfés. Megtette. Utóbb hálás vagyok érte. Akkor vinnyogtam a fájdalomtól, de a szülőcsatornán ez volt az utolsó feszülés. Kiértem a fényre. A Karinthy utca sarkán történt. Bőrömet megborzolta a hűvös levegő, éles fények vettek körül. Bár sírt, amikor nyakamba akasztottam a megcsonkított kulcscsomót, kezembe vettem a bőröndöt, a nejlon táskákat, önmagát siratta, nem engem. Ötvenöt évesen indultam neki, készen arra, hogy átessek a változáson. A metamorfózis stációinak döntő momentuma volt az a kétszáz méter. Fáradt csecsemőként újra és újra mély álomba esem azóta. Döntéseket hozok. Felelősséget vállalok és következményeket viselek. Történetem főhőse lettem villanásnyi idő alatt. Korábbi traumáim valódi traumák, nyomot hagytak, akad nyitott seb is és hegek, melyek érzékennyé válnak, zárkózottá, némává tesznek. De ott a Karinthy utcán vonszolva magam, megéreztem, magam is elég vagyok. Ha újra választhatok, képes leszek túllépni múlton, kényszereken, függőségeken, dacos kapaszkodáson. Ameddig tart, addig tart, ha csupán hónapokra, évekre ad egyensúlyt, örömöt, boldogságot, hát hónapokra, évekre. Ha életre szólót, akkor azt. Otthonomtól megfosztva lettem képes arra, hogy levetetett páncéllal ne építsek többé illúziókból várat. Leomlanak azok előbb, mint utóbb. Legádázabb ellenfeleimet sem tudtam gyűlölni, nemhogy azokat, akik szerettek, ragaszkodtak hozzám, ha úgy is tették, hogy az nem volt jó nekem. Mindenkit megőrzök. Árnyékőrző vagyok. Úgy őrzöm magamban az árnyékokat, ahogy az egykor Pompejire zúduló láva bazalttá kövesedett rétegei őrzik a haláltusájukat vívó testeket. Friedrich Engels kevés igazságának egyike, hogy „a mennyiségi felhalmozódás minőségbe csap át”. Azon férfiak közé tartozom, akit egyszer lehet csak elküldeni, akitől egyszer lehet csak elvenni a kulcsot. Aki nem fordul vissza, hanem nekivág az erdőnek, legyen az bármilyen sűrű. Jó az emlékezetem, még a kórházi ágyon fekve kialvatlanul felidéztem fél évszázad temérdek történetét, mondatát, mozdulatait, képek százait. Ez az én batyum. Cipelni fogom a keresztfáig. Haraggal és dühvel a szívemben Krisztus lábai elé akarom hajítani mindazt, ami benne van. Ő azonban, tudom, rám mosolyog majd és azt mondja, hallom a hangját: „Gábor, vártalak, hazaérkeztél. Többé ne félj, hagyd magad mögött haragod, dühöd! Sosem engedem el a kezed. Az enyém vagy.”

*

Want to read more?

Subscribe to gabortallai.com to keep reading this exclusive post.

Subscribe Now