Már nem furdal a lelkiismeret. Szűk pálinka-csövön át a lányok arcát pásztázom, mekkora pöcs vagyok, a csöcsüket kéne vizslatnom, én meg a szemükbe akarok nézni. Az Armani-ing ujját felgyűrtem, a Brunello Cucinelli zakót magam mellé dobtam. Brutális Polar RCX pulzusmérő villog csuklómon, bocsánatos stílustörés, mint black tie-ban BMW-t vezetni.

sömmi István alvó nagybátya hátát nézi. Franci oldalára fordulva alszik a hatszemélyes kórteremben. István csak beszaladt, lemondott két értekezletet, sofőrje pocakja hullámzik, ahogy átfordul a motorháztetőn, csakhogy kinyithassa előtte a kocsiajtót. – Dezsi, utálom az úri tempót – mondja István.  Dezsi leszarja: – Ha kész vagy, államtitkár uram, csörögj rám, ami kell, azt hozom. – Senki sem tudja, mennyi van hátra. A hasnyálmirigy rák István univerzumában durva devizahitele

Nem tér teremt otthont, hanem a másik lélek, amely oltalmazó buborékot képez körülötted. Mihály többeknek adott otthont. Évekig ők is. Két buborékról beszélünk végső soron. Az egyiket te képzed, a másikat a másik fél. Duplafalú védelem a kozmosz hidege ellen. Akkor tudod, hogy baj van, amikor fázni kezdesz.

Engedélyt kértem, hogy megcsókoljam. Arckifejezése belém égett. „Nem vagy férfi,” ez volt a tekintetében, pedig csak meg akartam felelni a törvénynek. Csók esetében a „szóbeli közös megegyezés” kötelméről fél éve lépett érvénybe jogszabály, frissen végzett jogászként egyszerűen meg akartam felelni a törvénynek, amely – ha helyesnek nem is tartottam – kötött.

A kórházi szobában feküdtem naphosszat. A kezem remegése csak lassan hagyott alább. Már tudom, nem elvonási tünetek voltak, illetve mégis azok. Az idegrendszer jelezte, hosszú évekre elvonták tőle azt, amire annyira szüksége volt. A bizalmat, a figyelmet, az elfogadást, az örömöt. A szeretet, amit kaptam attól a nőtől, ha nem is a kezdetektől, gyilkossá lett, mit szépítsem?