Erik Schäfer fáradtan tápászkodott fel íróasztala mögül, feje enyhén megfájdult és bizsergett is. Állva vette kézbe a kihűlt csésze kávét és a panoráma ablak előtt lehúzta az utolsó kortyokat. Alatta az esti Budapest látképe ragyogott giccsesen afféle karácsonyi fénykoszorúként.

Ezt a fánkot még mindenképpen megeszem, adott menetrendet következő öt percének Gregor. A porcukrot megérintette nyelve hegyével, harapott és rágni kezdett. Az evéstől megindultak testnedvei, vére gyorsabban keringett. Ivott és a vécére sietett.

– Vivat Nerva, vivat caesar, vivat deus populi Romae! – kiáltották a tömött sorokban menetelők. Köpenyük észrevétlen itta a vért, kardjuk halálos villanásban vakította meg Helrich mezítlábas harcosait.

Tata várt rám, szemei be voltak vérezve, vagy öt felest ihatott, mégis tudtam, lényeges dolgokat fog mondani, és én súlyosabban távozom, mint érkeztem.

Az ásványvíz megkeseredett a számban. Legszívesebben kiköpném, de most bontottam fel a palackot, ellenőriztem a szavatosságát is. Újra töltök, újra megforgatom a kortyot a számban, újra az a keserű, átható undor, mégsem köpök.

Haszontalan, mamlasz állat. Lassan mozog, és szigorúan etetni kell, különben éhen veszik. Egyetlen hangot hallat, kifejezéstelen, bamba tekintettel „AMMM…”-ot mond, a végét gyomorban rezgő mély basszussal nyújtja.  „AMMM…”.