Veni, vidi

– Vivat Nerva, vivat caesar, vivat deus populi Romae! – kiáltották a tömött sorokban menetelők. Köpenyük észrevétlen itta a vért, kardjuk halálos villanásban vakította meg Helrich mezítlábas harcosait. Egy arctalan római előrelendült, pengéjével Helrich ágyékába mart, s már lépett is tovább, nem foglalkozott a tehetetlen ellenféllel. „Ölj meg, mocskos római, legalább döfj le” – vicsorított fájdalmában Helrich, de a légiós vissza sem nézett. Hirtelen kék köpenyesek jelentek meg, akik rövid tanakodás után fölnyalábolták, s egy a harcoló embertömbök mögött zötykölődő szekérre dobták. Helrich hófehér fogsora kivillant, sebéből vér szivárgott, de a kocsihajtó csak nevetett. Boldognak tűnt, mert rég nem látott ilyen jó húst. – Nerva örülni fog – nyalta meg szája szélét, s ostorával a hispániai mének közé suhintott.

Helrich szeme előtt tűzgolyók villództak, mintha forró viasz folyna ereiben vér helyett. Lassan forgatta fejét, úgy érezte ebben a lassú forgásban előbb-utóbb megkeményedik a nyaka, s fekete hályogával meglepi a halál. A római orvos kurtán megérintette a homlokát, és valami keserű folyadékot löttyintett szájába, amitől öklendeznie kellett.

            – Hagyj meghalni – zihálta Helrich szokatlanul magas hangon, de a római csak összerezzent a barbár nyelv nyers recsegésétől, és fölvonta a szemöldökét. Mintha értette volna, mosolyogni kezdett: – Az isten porondján elnyúlhatsz majd. – Helrich nem értette a latin susogást, de a finom szavak felhasították elméjét. Köpni akart, kiszáradt szája szélén a cseppek elfáradtak. Elájult. Amikor magához tért virágillat töltötte be az aegrotóriumot, az ajtóból harci zaj szűrődött be: kardcsörgetés, lándzsahegyek koppanása, ziháló hálózuhanás keveredett emberi hangokkal. A lanister durva rikoltozásnak szánt utasításai gyenge, mégis ellentmondást nem tűrő sziszegésétől Helrich felült. A magas láztól nyomban szédülni kezdett, s visszahanyatlott a szalmával kibélelt fekhelyre. Bágyadtan az ablakra pillantott. Hatalmas cédrus szabdalta szálkákra az itáliai napsugarakat, a hőségtől a levegő megsűrűsödött. Rómában van, ebben biztos volt. Sokat hallott a sziszegő viperák városáról, a hatalmas kőtömbökről, amelyekből házaikat emelik. Az agraetorium vörös tégláit méregetve, megérezte a birodalom szívverését, amely olyan erős volt, hogy dobhártyája szinte beszakadt. Helrich gyomra apróra zsugorodott a félelemtől és a tehetetlenségtől. Rémálomból rémálomba vonaglott, ujjai a szalmát markolták: látta az arctalan rómait, a tompa kardvillanást, Hilde, védtelen asszonyok, kék köpenyek, micsoda mének! Wotan, miért hagytál el? Adtál volna fogakat, hogy lehántsam bűzlő húsukat, adtál volna izmot, hogy feltápászkodjak! Erőt adtál volna a halálhoz! Cserbenhagytál, nem vagy! (…)

Helrich a hatalmas boltív alá ért. – Occidere, Maximus! – kiáltotta ötvenezer torok. Maximus pedig módszeresen és gyorsan ölni kezdett. Először az oroszlánokat csipkézte ki, sebesen suhogtatta kardját, macskanyesedék hullott mindenfelé. A krokodilok menekülni sem tudtak, mire mozdultak, már bőrtelen húskupacként magasodtak a porban. Volt ott még vagy nyolc elefánt, reménytelen bőgésüknek hamar vége lett. A porondon tébláboló riadt gladiátorok szeme elsötétült, élettelen testük úgy kóválygott a levegőben, akár nyárfabolyhok gyenge szélben. A lelátókról alágördülő elismerő moraj elhalkult, mert egy szökkenés és közöttük járt a gyilkoló gép, mintha mágneses delej taszítaná körülötte az emberi végtagokat, lenyisszantott fejeket. Ötvenezer hulla, majd egyre több, Maximus nem állt meg, ölt legyet, szúnyogot, patkányt, mindent mi mozgott és ellene volt valaha. Sötétedni kezdett, és Helrich fáradt nyakizmai lazulni kezdtek, álla a belefúródó éles kavicsoktól sajgott: – Mind megöltelek benneteket, hullák nem üvöltenek – csukta le véres szemhéját. Győztem.