I. Élet

„Az egyetlen módja, hogy értelmesen húzzunk hasznot a változásból,

 ha teljességgel elmerülünk benne, együtt mozgunk vele,

 más szóval: csatlakozunk a tánchoz.”

Alan Watts, vallásfilozófus

Ha életről beszélünk, annak keletkezéséről, tudunk érdemes, hosszú évszázadokon át az európai civilizáció kizárólag a bibliai Teremtés-történetet tekintette mérvadónak. Isten eszerint hat nap alatt teremtette meg világunkat miután szétválasztotta a sötétséget a világosságtól. A szárazföldi állatok és az ember, azaz Ádám teremtése a hatodik napra esett, a hetedik napot a Teremtő megszentelte és megpihent. Más civilizációk hasonlatosan az európai hagyományhoz szintén teremtői aktus részeként írták le minden kezdet kezdetét. Charles Darwin több mint 160 éve közzétett evolúciós elméletét a természetes kiválasztódásról és a környezeti viszonyokhoz való alkalmazkodásról, azaz az egysejtűektől az ember színrelépéséig tartó hosszú útról (A fajok eredete, 1859) a keresztény egyházak nyílt támadásként értelmezték. Persze nem kérdés, hogy már az „élet” fogalmának tisztázása is teológiai, filozófiai feladat, bár a biológia, a fizika és a vegyészet is kísérletet tett e fogalom meghatározására. Általánosan elfogadott eredmény eddig nem született. Az keresztény egyház és a természettudomány ellentétét végül II. Szent János Pál pápa a vatikáni Tudományos Akadémián tartott 1996-os beszédében oldotta fel, amikor a darwini evolúciós elmélet és a Teremtés-történet egységes, úgynevezett Harmonikus Szemléletét fogalmazta meg, amelyet Christoph Schönborn kardinális a New York Times-ban megjelent 2005-ös cikkében hosszan ki is fejtett. Eszerint nincsen ellentmondás a két megközelítés között. Az evolúciós elmélet tézise, miszerint egy őstől származunk, evolválódunk, azaz fejlődünk, változunk a környezet kihívásaira adott válaszként az egyház számára is elfogadottá vált, mert az új közmegegyezés alapján az élet „primitív” formáit is Isten teremtette az Ige révén elindítva a folyamatot magát, amely évmilliárdok alatt végül az ember megjelenéséhez vezetett. A kettő között tehát nincsen többé ellentmondás. Más szavakkal: az evolúció tana a növények, az állatok és az ember biológiai fejlődésére válaszol, míg a Teremtés-tan a hittel ad feleletet az ember szellemi, lelki mivoltára.

            Az élet keletkezésére ettől függetlenül tudományos válasz még nem született. Mai tudásunk szerint a kb. 4,6 milliárd éves Föld bolygón a tudósok 3,5 milliárd éves egysejtű organizmusok nyomait találták kőzetekben. Hogy ezt életnek nevezzük-e, döntés kérdése. Vegetációnak is nevezhetnénk, hiszen tudat nélküli, lassú és passzív létezésről beszélhetünk csupán, egyfajta „tengődésről”. Ugyanakkor tény, hogy szerves anyagokból önmagukat szaporítani képes szervezetek keletkeztek, amelyek újabb évmilliárdok után elvezettek a komplex életfolyamatokat produkáló növények, a gerinctelen és gerinces állatok csoportjainak kialakulásához. A hüllők diadala után 66 millió évvel ezelőtt jött el az emlősök ideje. Az emlősök rendjével kb. 200 millió éve, a Kréta korban már megjelent a dinoszauruszok mellett egy továbblépésre képes újabb ága az evolúciónak, melynek végén a majmok fejlődése elvezetett az ember, a homo sapiens kialakulásához. Az első kétlábon járó előemberek jelen tudásunk szerint 5-10 millió évvel ezelőtt léptek a történelem színpadára, de az, hogy csupán ekkora „pontossággal” vagyunk képesek meghatározni a Homininák, azaz emberelődök megjelenését, jól érzékelteti a tudomány határait. Az Australopithecustól a Homo erectuson, azaz felegyenesedett előemberen át – sok közbülső fejlődési fokozattal – végül így jutunk el a mai emberhez, a homo sapienshez, a „bölcs emberhez”. Mindez a kutatók szerint úgy 300 ezer évvel ezelőtt történhetett. Azt a pontot azonban, ahol az úgynevezett egysejtű „vegetáció”, a mai értelemben vett „élet” kezdetét vette, nem tudjuk. Hiszen, amíg csak a tudat nélküli továbbélés, örökítés játszott szerepet, egyfajta tengődés, és a természet kihívásaira adott evolúciós válaszok, addig korunk embere bajban van, aki az élet fogalma alatt elsősorban kapcsolódásokat, döntéseket, ösztönös vagy tudatos mozgást, az ember tekintetében pedig érzéseket, intuíciót, feltaláló szellemet, kérdésfeltevéseket, kételyekkel teli gondolkodást, hitéletet, társadalmi, gazdasági működést ért. És akkor nem beszéltünk még arról, hogy a növények, állatok érzéseiről, emlékező- és döntésképességéről is másképpen gondolkodunk ma, mint néhány száz éve. Elég csak arra gondolni, hogyha egy szobanövényhez beszélünk, ápoljuk, szeretettel gondoskodunk róla, a növény pompázni fog, jól érzi magát. Aki valaha háziállatot tartott nem tagadhatja, hogy macskája, kutyája, lova, de még tengeri malaca is képes érzések kifejezésére, emlékszik gazdájára, örül neki, ha meglátja, engedelmeskedik vagy éppen megtagadja az engedelmességet. De még az aranyhalak vagy a kacsák is tudják, mikor kell összegyűlni a medence vagy tó szélén, ahol sétáló emberek kenyérdarabkákat hajítanak a vízbe. Ha egészként, összefüggéseiben vizsgáljuk tehát az életet, idegen szóval holisztikusan, hirtelen kitágul az élet fogalma. Minden összefügg mindennel. A legapróbb szervezetek, például a baktériumok létezése nélkül magasabban szervezett életformák sem képesek működni és fordítva. Érdemes szerénynek maradnunk, ha az élet keletkezéséről, és magáról az élet fogalmáról gondolkodunk. A kvantumfizika legújabb felfedezései szerint ugyanis minden anyag és élőlény, de még a tárgyak is önálló, egyedi rezgésszámmal rendelkeznek, miközben mind színtiszta energiából ölt alakot. Mindezt nehéz elképzelni, amíg 3 + 1 dimenzióban gondolkodunk. A kilépés ebből látásmódból az evolúció következő lépése lehet, amely ki tudja, hogy mikor következik be. Az sem kizárt, hogy újabb százezer évek vagy akár évmilliók kellenek hozzá. De az is lehet, hogy már született ember, aki hat vagy még több dimenzióban képes gondolkodni, érzékelni, csak hát félkegyelműnek tartottuk, tartjuk. Az evolúcióra, a Teremtésre folyamatként érdemes tekintenünk, amelynek bár volt kezdete, de amely nem ért véget. Évezredekkel ezelőtt a Földet tekintették a mindenség közepének. Utána a Napot. Ma tudjuk, megszámolhatatlan nap van, sőt, milliárdnyi napot magába gyűjtő galaxisokból is elképzelhetetlenül sok. Tudunk a gravitációról, a fekete lyukakról, a sötét anyagról. És megint csak: hol van még a vége? Évezredekkel ezelőtt Hermész Triszmegisztosz, aki vagy valós személy, vagy mitikus alak volt, a makrókozmosz és a mikrókozmosz egységét hirdette. Híres Smaragdtáblája szerint amint fent, úgy lent. Ahogy kutatjuk világunk építőköveit, be kellett látnunk, hogy az univerzum mindkét irányba végtelen. Nem az atom a legkisebb részecske, ahogy Demokritosz, a görög filozófus képzelte, és a galaxisóriások sem ütköznek bele láthatatlan falba vagy fogynak el. Ma addig látunk, ameddig a Hubble és a Spitzer űrteleszkópok képesek érzékelni. Újabb technológiák majd ezen is továbblépnek. Ezt befogadni, egyáltalán felfogni olyan feladat, amely még előttünk áll. Ami biztosan valószerűtlen, hogy csak a Föld nevű bolygón alakult ki élet. Gondoljunk a híres Drake-formulára, Frank Drake, amerikai asztrofizikus 1960-as képletére, amely megpróbálja megbecsülni egy adott csillagközi térrészben egymással kommunikálni tudó civilizációk számát. Ez a szám nem lehet nulla, hiszen az ember a Földön a Tejútrendszerben már él, létezik. Sokkal valószínűbb, hogy az élet számtalan helyen fejlődik, változik. Akárcsak mi.

Szeretnél többet olvasni erről?

Fizess elő (gabortallai.com), hogy elolvashasd ezt az exkluzív bejegyzést!

Előfizetés most