I. Élet

Ha életről beszélünk, annak keletkezéséről, érdemes tudnunk, hosszú évszázadokon át az európai civilizáció kizárólag a bibliai teremtéstörténetet tekintette mérvadónak. Isten eszerint hat nap alatt teremtette meg világunkat, miután szétválasztotta a sötétséget a világosságtól. A szárazföldi állatok és az ember, azaz Ádám teremtése a hatodik napra esett, a hetedik napot a Teremtő megszentelte és megpihent. Más civilizációk, hasonlatosan az európai hagyományhoz, szintén teremtői aktus részeként írták le minden kezdet kezdetét. Charles Darwin 1859-ben közzétett evolúciós elméletét (A fajok eredete) a természetes kiválasztódásról és a környezeti viszonyokhoz való alkalmazkodásról, azaz az egysejtűektől az ember színrelépéséig tartó hosszú útról a keresztény egyházak nyílt támadásként értelmezték. Persze nem kérdés, hogy már az „élet” fogalmának tisztázása is teológiai, filozófiai feladat, bár a biológia, a fizika és a vegyészet is kísérletet tett és tesz e fogalom meghatározására. Általánosan elfogadott eredmény eddig nem született. Az keresztény egyház és a természettudomány ellentétét végül II. Szent János Pál pápa a vatikáni Tudományos Akadémián tartott 1996-os beszédében oldotta fel, amikor a darwini evolúciós elmélet és a teremtéstörténet egységes, úgynevezett Harmonikus Szemléletét fogalmazta meg. Az utóbbit Christoph Schönborn kardinális a New York Times-ban megjelent 2005-ös cikkében hosszan ki is fejtette. Eszerint nincsen ellentmondás a két megközelítés között. Az evolúciós elmélet tézise, miszerint egy őstől származunk, „evolválódunk”, azaz fejlődünk, változunk a környezet kihívásaira adott válaszként, az egyház számára is elfogadottá vált, mert az új közmegegyezés alapján az Ige révén az élet „primitív” formáit is Isten teremtette, elindítva a folyamatot magát, amely évmilliárdok alatt végül az ember megjelenéséhez vezetett. A kettő között tehát nincsen többé ellentmondás. Más szavakkal: az evolúció tana a növények, az állatok és az ember biológiai fejlődésére válaszol, míg a teremtés tana a hittel ad feleletet az ember szellemi, lelki mivoltára.

            Az élet keletkezésére ettől függetlenül tudományos válasz még nem született. Mai tudásunk szerint a kb. 4,6 milliárd éves Föld bolygón a tudósok 3,5 milliárd éves egysejtű organizmusok (prokarióták, anaerobok) nyomait találták kőzetekben. Hogy ezt életnek nevezzük-e, döntés kérdése. Vegetációnak is nevezhetnénk, hiszen tudat nélküli, lassú és passzív létezésről beszélhetünk csupán, egyfajta „tengődésről”. Ugyanakkor tény, hogy szerves anyagokból önmagukat szaporítani képes szervezetek keletkeztek, amelyek újabb évmilliárdok után elvezettek a komplex életfolyamatokat produkáló növények, a gerinctelen és gerinces állatok csoportjainak kialakulásához. A hüllők diadala után kb. 66 millió évvel ezelőtt jött el az emlősök ideje, miután egy aszteroida becsapódott a Földbe és a hamu és por évekre elsötétítette az eget.

Az emlősök osztályával kb. 200 millió éve, a krétakorban már megjelent a dinoszauruszok mellett egy továbblépésre képes újabb ága az evolúciónak, melynek végén a majmok fejlődése elvezetett az ember, a Homo sapiens kialakulásához. Az első két lábon járó előemberek jelen tudásunk szerint 5-10 millió évvel ezelőtt léptek a történelem színpadára, de az, hogy csupán ekkora „pontossággal” vagyunk képesek meghatározni a homininák, azaz emberelődök megjelenését, jól érzékelteti a tudomány határait. Az Australopithecustól a Homo erectuson, azaz felegyenesedett előemberen át – sok közbülső fejlődési fokozattal – végül így jutunk el a mai emberhez, a Homo sapienshez, a „bölcs emberhez”. Mindez a kutatók szerint úgy 300 ezer évvel ezelőtt történhetett. Azt a pontot azonban, ahol az úgynevezett egysejtű „vegetáció”, a mai értelemben vett „élet” kezdetét vette, nem tudjuk. Hiszen, amíg csak a tudat nélküli továbbélés, örökítés játszott szerepet és a természet kihívásaira adott evolúciós válaszok, addig korunk embere bajban van, aki az élet fogalma alatt elsősorban kapcsolódásokat, döntéseket, ösztönös vagy tudatos mozgást ért. Az ember tekintetében pedig érzéseket, intuíciót, feltaláló szellemet, kérdésfeltevéseket, kételyekkel teli gondolkodást, hitéletet, társadalmi, gazdasági működést. És akkor nem beszéltünk még arról, hogy a növények, állatok érzéseiről, emlékező- és döntésképességéről is másképpen gondolkodunk ma, mint akár néhány száz éve. Elég csak arra gondolni, hogyha egy szobanövényhez beszélünk, ápoljuk, szeretettel gondoskodunk róla, a növény pompázni fog, jól érzi magát. Aki pedig valaha háziállatot tartott, nem tagadhatja, hogy macskája, kutyája, lova, de még tengeri malaca is képes érzések kifejezésére, emlékszik gazdájára, örül neki, ha meglátja, engedelmeskedik vagy éppen megtagadja az engedelmességet. De még az aranyhalak vagy a kacsák is tudják, mikor kell összegyűlni a medence vagy tó szélén, ahol az arra sétáló emberek kenyérdarabkákat hajítanak a vízbe. Ha egészként, összefüggéseiben vizsgáljuk tehát az életet, idegen szóval holisztikusan, hirtelen kitágul az élet fogalma. Minden összefügg mindennel. A legapróbb szervezetek, például a baktériumok létezése nélkül magasabban szervezett életformák sem képesek működni és fordítva. Érdemes ezért szerénynek maradnunk, ha az élet keletkezéséről, és magáról az élet fogalmáról gondolkodunk. A kvantumfizika legújabb felfedezései szerint ugyanis minden anyag és élőlény, de még a tárgyak is önálló, egyedi rezgésszámmal rendelkeznek, miközben mind színtiszta energiából ölt alakot. Mindezt azonban nehéz elképzelni, amíg 3 + 1 dimenzióban gondolkodunk.

Szeretnél többet olvasni erről?

Fizess elő (gabortallai.com), hogy elolvashasd ezt az exkluzív bejegyzést!

Előfizetés most