A nagyság ára

Minden mesteremnek,

aki megfizetett érte...

Hallgatásra Talos „Dear Chaos” című lemezét ajánlom

Intro

Mi nagyság? Alig definiálható. Talán az a lelki, szellemi minőség, amely mellett magunkat nem kicsinek, hanem szintén nagynak érezzük. Mióta az eszemet, tudom, kevés ilyen emberrel találkoztam. A legtöbben megaláztak tudásukkal, tapasztalatukkal. Nem megosztani akarták, hanem kioktatni. Sikerült is. Az önbizalmamat földig rombolták annyiszor. Akadtak persze kivételek, ők a mestereim. Szeretettel vezették a kezem, vettek tenyerükbe, megemeltek. Jó, ha nyolcan-kilencen voltak. Ez persze nem kevés. Majd mind elhunytak már. Egyikük, a német mesterelme, figyelmeztetett, ez nem a szellem kora, hanem a bírhatnéké, a sekélyes féligazságok kora, melyek rosszabbak, mint a hazugság. Készüljek arra, hogy űzni fognak, minden, amit tanultam, értéktelenné válik. Például a gondolkodás művészete. Ha találkozom azokkal, akik vadásznak rám, térjek ki, ne bonyolódjak bele vitába, mert hiábavaló. Aki nem akar gondolkodni, aki kész receptekkel érkezik, akinek kész terve van, tudja a tutit, a bigott sötétség szolgája. Igazat mondott, élete bizonyíték rá. Ő maga visszavonult csendben, úgy is halt meg, méltósággal, észrevétlenül. Utolsó találkozónkon megölelt, azt súgta a fülembe: „Fényből vagy, büszke vagyok rád!” És hogy „Isten veled”. Egy másikukat arról kérdeztem, létezik-e még szerelem, szeretet, ami elvisz a végig. Ő mosolygott, hogy nincsen vég, de nem fogok találni ilyen személyt, mert ebben a mostani világban szinte senki, se férfi, se nő nem képes uralni, elnémítani egóját. Az uralja, így aztán eggyé válni sem lehet már mással. Ahhoz alázat kell, végtelen alázat, önmagunk felszámolása, ami nem azt jelenti, hogy megszűnnénk létezni, csupán, hogy a másikat jobban szeretjük önmagunknál is. De majd mindenki kizárólag önmagát akarja „kifejezni”, „megélni”, örömben fetrengeni, ami soha nem vitt jóra. Ez zúzta szét a Római Birodalmat és más öröknek álmodott birodalmakat. Ideje van, egy gigászi összeomlás visszavezet majd a gyökerekhez. Francia mestereim egyike annyit mondott, élvezzem az életet, ahogy lehetséges, Epikurosz tanítását vegyem a szívemre. Mikrokozmoszomban átvészelhetem a nehéz időket. Hát itt vagyok most. Kozmosz, de piciny. Szomorúan nézem a boldogtalan embertársakat, akik állónap kommunikálnak a semmiről, lefotózzák az ételt, amit esznek, találkozásaikat bárkivel, aki pillanatnyilag fontosnak tűnik. Konzervbölcsességeket olvasnak, de azok nem érnek el a szívükig. Pár percet emlékeznek rá és már egy újabb inger után loholnak. Csillagkonstellációkkal magyarázzák jó és rossz kedvüket. A csillagok, a bolygók semmi rosszat nem akarnak, vannak, a gravitáció mozgatja őket, de a bennünk, emberekben lévő nehézkedési erő sokszorosa az univerzum erőinek. Mind egy univerzum vagyunk, csak elfelejtettük. Lengyel tanítóm a politikáról beszélt sokat, hogy a legnagyobb áldozatot követeli. Mindig és csakis a szívhez szabad beszélni, csak a szív képes érteni. Ha pedig kell, Cincinnátusként, Catoként fel kell ölteni a tógát, a vértet és menni. Nem gondolni másra csak arra, hogy meg kell menteni a világot, amelyet értékesnek tartunk, amely stabilitást biztosított. Mert stabilitás nélkül minden elenyészik, az emberek szenvedése mérhetetlenné válik. A tiszta erkölcs a béke és jólét garanciája. Szóval így. Itt vagyok a 21. században, ahol mindenki naponta, sőt percenként beszél és sokat. Ezért végül és elég gyorsan kiürül. Akik erre ráeszmélnek, hallgatni kezdenek. Intenzíven. Ez van most velem. Nem tudok beszélni, hallgatok. Ez a hallgatás hangos. A szomszédjaim meg is ijedtek, de ugyanígy barátaim. Nincs mit mondanom, vagy amit elmondhattam, megtettem már. Nézem, ahogy egy repülő papírsárkányba belekap a szél, dobálja, egyszer csak eltöri a vázat. Lehullik körözve, spirál alakban. Így hullunk alá, az égről potyognak a papírsárkányok. Egyik magyar mesterem, itthon öt is akadt, azt tanácsolta, olvassak Alexis de Tocqueville-t, legyek türelmes az emberekkel és elnéző, hisz „nem tudják mit cselekszenek”. Tudnak szeretni, csak úgy kell bánni velük, ahogy gyerekekkel szokás. Finoman, nem véve komolyan tévedéseiket, mert attól megsértődnek, mint egy hat-hét éves gyerek. Felnőni nem akarnak, mert ahhoz felelősséget kellene vállalni, dönteni, uralni az egónkat. „Mindez most nem működik, óvodások között mozogsz, légy szelíd óvóbácsi.” És hogy ne érezzek haragot, dühöt azért, hogy ezzel a minőséggel foglalnak el magas pozíciókat, úgy annak sincs jelentősége, hogy gondolatnak látszó objektum sem látogatta meg őket soha. A gyerek másol csak utána ért. De, aki gyerek marad, mindig csak utánozni fog. Békéljek meg ezzel. Rá három héttel meghalt ő is. Hiányoznak ők mind, az is, aki még él. Az ő nagyságuk mellett nem zsugorodtam, de nőttem. Bár könyvek százait hagyták ránk, azokat belepi a por. Én fújom le olykor róluk, és leborulok a nagyságuk előtt.

Szeretnél többet olvasni erről?

Fizess elő (gabortallai.com), hogy elolvashasd ezt az exkluzív bejegyzést!

Előfizetés most