Egy vereség anatómiája

Holisztikus kísérlet

„Az irigység emberi, a káröröm ördögtől való.”

Arthur Schopenhauer, 1851

„Semmi sem nehezebb, és semmi sem kíván több jellemet annál,

mint szembekerülni a saját korunkkal, és hangosan kimondani: nem.”

Kurt Tucholsky, 1921

Előszó helyett

A Fidesz politikai közösségének aktív támogatója vagyok 1989 óta, tehát 37 éve. Értékrendem nemzeti, konzervatív, keresztény és szabadelvű a tradicionális értelemben. Ami most, 2026 áprilisában történt, megrázott. De másképpen, mint amikor 2002-ben vereséget szenvedtünk. Akkor harminckét éves voltam és sokkállapotban hallgattam. Most ötvenöt vagyok, háromszorosan is apa, aki érzi, meg kell szólalnia. Közel húsz évig dolgoztam a Terror Háza Múzeumban, a politikai közösségem teremtette legnagyobb erejű „traumakezelő-központjában”. Ennyit a beszédhelyzetemről.

*

Sokakban káröröm éledt fel, amikor 2026 április 12-én 21 óra után nyilvánvalóvá lett, a több mint másfél évtizede kormányzó koalíció Magyarországon elbukott. Olyan bukás volt ez, amilyet ritkán látni, utoljára 2010-ben, teljes és megkérdőjelezhetetlen. Demokratikus választás során következett be, amelynek tisztaságát megkérdőjelezni nem érdemes. Ez nem Ausztria vagy Németország, ahol a kormányzó erők sorozatos bírósági ítéletek szerint is belenyúlnak az urnákba, ha szükségét érzik, hanem a magyar hagyományoknak, a szigorú és világszínvonalú választási törvénynek megfelelően transzparens, a választás dimenzióihoz képest elenyésző atrocitással.

A legyőzött fél azonnal elismerte vereségét, nem kiáltott csalást. Míg az ő tizenhat évnyi kétharmada diktatúrát jelentett mindenkori ellenzéke és az Európai Unió több vezető pártja számára, az új kormánypárt kétharmados győzelme a demokrácia diadala lett. A győztes magabiztosan jelent meg, és ha egyelőre csak szavakban is, de a nemzeti egység helyreállítását szorgalmazta. Mindkét oldalon érzékelhető volt a meglepetés, mert arra, ami történt, senki, még a győztes sem számított, nem beszélve a vereséget elszenvedő politikai közösségről, amely – az ellenfél által természetesen megkérdőjelezett – kormányzati teljesítménye alapján bízott a biztos győzelemben. Mindenki tévedett.

A közvéleménykutatók – bár akadt közülük, aki utóbb a valós eredményt közelítette meg – valójában mind utat tévesztettek. Ha ugyanis összehasonlítjuk méréseiket az utolsó egy esztendőben, annyi bizonytalanság mutatkozik bennük, hogy hiába egy végső „telitalálat”, abban sem hitt már senki. Mintha sok félresikerült, pancser „beavatkozás” után a sebésznek valamiért mégis sikerülne egy műtét. Itt magyarázkodásnak helye nincsen. Sokaknak érdemes más foglalkozás után néznie, vagy elmenni tanítani, hiszen, aki nem tudja, tanítsa.

            Aztán elkezdett hullámozni a káröröm a győztesekben, ami teljes empátiahiányról tanúskodik, arról, hogy nem ismerik a történelem szerkezetét, hogy sohasem az győz, aki a teljes igazság birtokában van, hanem az, aki győz. Alain de Benoist francia filozófus gondolatával: a nép nem azt mondja el választásokon, mi a jó, mi a rossz, mi az igaz, mi a hamis, csupán dönt. És a nép döntött. Úgy döntött, legyen minden másképpen. Hogy milyen legyen, arról nem dönthetett, mert programot nem kapott, csak a „minden maradjon így, maradjunk ezen az úton” és az obamai „Change” ígéretét. És valóban, a szavazók mintha megérezték volna a kor hangulatát, lelkét. Változást akartak, legyen annak bármi is az ára. „Refaire sa vie”, mondja a francia, újrakezdeni az életet. Magyarországon most mindenki ezt teszi. A győztes is, a vesztes is.

Szeretnél többet olvasni erről?

Fizess elő (gabortallai.com), hogy elolvashasd ezt az exkluzív bejegyzést!

Előfizetés most