Likvid sztori
„A pénzhez sok közöm sosem volt.
Csak ha mozgott, ha folyt… ki a kezemből”
J. P.
„A balfaszoknak barna szemük van, ritka estben zöld vagy kék. Legfőképp mozdulataik árulják el őket, Pubikám, merevek, nincsenek összhangban ezzel a takonygerincű világgal.” Főnököm aranyköpését megjegyeztem. Mióta pénzt szállítok, szembogaram is összeszűkült, a sétáról leszoktam, nehogy bizalmas viszonyba kerüljek a járókelőkkel. A bizalom senkinek sem tesz jót, rábaszol, ha emberbe belekarolsz, csücsörítve szívja ki felizzó szívedet, hogy aztán füstkarikaként böfögje föl elégedetten. Aki él, bankókkal teli zsákokra apellál, zsebében jatagán, géppisztoly lapul, kész téboly! Minél ártatlanabb az arc, annál veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb a reakció. Kivétel nincs.
Profi vagyok. A másodperc töredéke alatt döntök. Húsz gyalogos közül bármikor kiemelem a leggyengébb láncszemet. Van, hogy a Tescoban homlokon csapok egy fütyit, pedig csak mozdulatlanul sorban áll. Megtanultam a nyelvüket, a bamba lárvaarc mögött bírhatnék mocorog, álmok és irigység. Nem ritka, hogy a delikvens bocsánatot rebeg, érzi, lelepleztem és hálás az útbaigazításért. A főnök szerint túlzásba viszem, kegyetlen vagyok, mint egy kiszáradt cipó, nem is ember, mert nem értem az okokat. Nincs ezeknek semmijük, mondja, csak álmaik és irigységük, ezeket turbózza ezerrel a piac, hadd pörögjenek a heringfejűek, a sírban se legyen nyugtuk. Engem nem érdekelnek az okok. Mindenki végezze a dolgát, tisztelje elöljáróját, és fogja be a pofáját, ha nem osztottak lapot.
Négy éve vagyok vagyonőr. Kékes-tető méretű bankó-hegyeket utaztattam át a városon, ezer és ezer tonna papirost lapátoltam bankok trezorjaiba a gyengeség legkisebb jele nélkül. Tudom a helyemet, és büszke vagyok, mert akadtak bukottak, sokan, akik nem állták ki a próbát. A kísértés elfolyósította az agyukat, előbb-utóbb csillogó nyugalomról kezdtek álmodozni, míg puhuló derekuk, kezük remegése el nem árulta őket. A főnöknek jó szeme van a lélek eme stációihoz, mielőtt baj történne, megalázza és kirúgja mindet. A régiek közül én maradtam csak, pedig a vagyonőrök világa durva haláltánc: szakadék szélén masszírozza szívedet az ördög, szajha képében naponta bő nyállal szopogatja farkadat. Csakhogy én maga vagyok az aszexuális kívülállás, a szelídíthetetlen idegenség, nem nősülök, nem barátkozom, nem költök pénzt. Az vagyok, ami: színtiszta mozgás, szándék és terv nélküli speditőr. Ha lisztért, kenyérért, flaska olajért a boltba kényszerülök, legszívesebben lesprézném a pénztáros lányokat, pofoznám a fejüket, mert legtöbbjük mosolyogva egyenesítgeti, simítgatja a húszezrest. Csak egy délutános ragyás öregasszony kedvemre való, aki undorral dobja a tálcába az értékes papirost, és az elszaladt időtől, a komisz sorstól rosszkedvűen ejti a gumiszalagra a visszajárót.
Szeretnél többet olvasni erről?
Fizess elő (gabortallai.com), hogy elolvashasd ezt az exkluzív bejegyzést!
