Szemközt a semmivel

„Itt is semmi, ott is semmi:

Isten a semmiből teremtette a világot.”

Német közmondás

A kegyetlenség bármely formája félelmet szül. Nem csak abban, akik elszenvedi, abban is, aki elköveti. Ebből a félelemből sarjad mintegy lelki válasz a közöny, a tagadás állapota, amely Gotthold Ephraim Lessing szavai szerint ilyenkor „a szeretet helyébe lép”. Szerinte ez annyit tesz, hogy a keletkező közönnyel, tagadással a „semmi” veszi át a helyét a „valaminek”, vagyis a szeretetnek. „A kultúra alkonyának” spengleri korszakából – ahol még látták a világ homályos kontúrjait, ha nehezen is, de tájékozódhattak – így léptünk át a teljes sötétség korszakába. Friedrich Nietzche „Korszerűtlen elmélkedések – Történelem és élet” című könyvében rámutat, hogy míg „az antik történelem a már elért eredményeket gondozta, ápolta, addig a modernkor történelme minden »meghaladottat« kegyetlenül elvet, elpusztítani igyekszik”. Ha követjük gondolatmenetét, ez az út is a „semmibe” vezet, ugyanakkor olyan, hogy valamit „meghaladni” eszmetörténeti értelemben lehetetlen, minden a „korábbira” épül, annak organikus folytatása, még akkor is, ha félreértelmezve a kifejezést „kvantumugrásként” érzékeljük a megjelenő „újat”. Mielőtt azonban megijednénk, jusson eszünkbe Voltaire Pangloss mestere, aki szerint „ez a világ a lehető világok legjobbika.” Mindezt annyi kegyetlenség és szerencsétlen fordulat okozta szenvedés után vallja. Nyilván nem azért, mert hülye. Hanem mert felismerte a közönyt, tagadást szülő kegyetlenség, a pusztítás, vagyis a „semmi” tanító funkcióját. Általa kap ugyanis értelmet, válik érthetővé a fény, a szabadság természete, a szív jósága, a kegyelem állapota és a belátás, az elfogadás.

Mivel sok igazság létezik egy időben, miközben „az igazság nem van, hanem létezik” (Martin Heidegger), tehát változó entitás, nem könnyű megragadni a kegyetlenség természetét. Azt, hány formában, hány helyen üti fel a fejét. Gondolatkísérletemben nem a teljesség igényével ütöm a billentyűzetet, az túlmutatna rajtam. A kegyetlenségnek sok arca van. Kegyetlenségként élhetjük meg azt is, ha határvonalat húzunk, kijelöljük saját határainkat ezzel védve integritásunkat. Pedig ez utóbbi esetben csupán őszinték vagyunk, vagy velünk „kegyetlenül” őszinték, nem köntörfalazunk, nem köntörfalaznak. Csupán az egyenes, karcosnak tűnő válasz mellett születik döntés, amely nem takargat, amely célra tart, nincsen benne görbület, akár a foton reptében, ha nem éri erős vonzás. Azt tehát elöljáróban leszögezhetjük, a kegyetlenség nyomán keletkező közöny és tagadás  – mint a Lessing-i értelemben a szeretet helyébe lépő „semmi” – csupán egyfajta szélsőséges megnyilvánulás. Ez is teszi olyan nehézzé a definiálást is, hiszen a befogadó olyat is kegyetlenségnek élhet meg, ami nem fedi fogalmi pólusának eme végletét. A fogalom meghatározását az is nehezíti, hogy nem definiálható, aminek története van, hiszen minden kor másképp vélekedett róla. És ha valaminek, úgy a kegyetlenségnek van története. A 20. század például olyan sötét gyűrűt vont a fogalom köré, hogy már-már teljességgel kiemelte a meghatározható jelenségek közül. Ennek ellenére még a 20. századi arctalan, a végletekig fokozott kegyetlenség is képes volt tanítani. Kertész Imre szerint – aki túlélte Auschwitzot, Buchenwaldot (az iparosított kegyetlenség szimbólumait) – ez a szélsőséges kegyetlenség is képes volt arra, hogy „mérhetetlen szenvedés árán mérhetetlen tudásra tegyünk szert”. Történeti távlatból és fejlődéslélektani szempontból nézve tehát érdemes megállapítani, közös múltunkban, de személyes élettörténetünkben is korszakok váltják egymást, egyikük a kegyetlenségé, amelyből sokat tanulthatunk, bár érdemes szerényen fogalmazni: néha tanulhattunk volna. Ugyanakkor mára olyan jelenségeket is kegyetlenségnek értékelünk, amelyek az emberi együttélés természete velejárói (személyes integritásunk határainak megvonása, értékrendünk artikulálása, az egyet nem értés kifejezése, identitásunk kinyilatkoztatása és védelme, egy nekünk ártó emberi kapcsolatból való kilépés stb.).

Mégis marad a kérdés: mi is valójában az a szélsőséges, egész közösségek életét megnyomorító kegyetlenség, amely korszakként való beköszöntekor átveszi az együttérzés, az együttműködés keresésének, a megbocsátás, megértés és elengedés, a szívjóság és a normalitás, vagyis az épség, a józanság helyét? Sok szót használunk erre a fajta kegyetlenségre, amelyek mind azonos konnotációs mezőben mozognak. Engesztelhetetlen, részvétlen, szívtelen, érzéketlen, irgalmatlan. Azt mondjuk ádáz, kíméletlen, megveszekedett, de legegyszerűbben: „gonosz”. Ez utóbbiról Hannah Arendt írta, hogy felszínes, nincsenek mély gyökerei, mégis burjánozni képes, akár a gombák. És bármennyire felszínes is a „gonosz”, ha bőrünket éri, olyan, mint az erős méreg, felszívódik és megbetegíti az „egészet.” Tudom például, bennem, ahogy mindannyiunkban, van sötétség, felszínes burjánzással sokasodó „gonosz”. Ezért imádkozom jó ideje minden este és nem egyedül, hogy „ne vígy minket kísértésbe! De szabadíts meg minket a gonosztól.”

Szeretnél többet olvasni erről?

Fizess elő (gabortallai.com), hogy elolvashasd ezt az exkluzív bejegyzést!

Előfizetés most