Térdballada

Dem Sohn

Pipsi bácsi egy szép napon észrevette, hogy irgalmatlanul megnőtt a térdkalácsa, mégpedig olyannyira, hogy nadrágjába bújni sem tudott, sőt még egy gumirozott alsógatya fölvétele is komoly gondot okozott. Előnye is volt ennek a különös metamorfózisnak, mert lapátnyi térdkalácsán órákig el tudott egyensúlyozni, anélkül, hogy a fáradtság legkisebb jele mutatkozna. A szomszédok szórakoztatására néha tréfás mutatványokat eszelt ki: ahelyett hogy rendesen széken ült volna, térdén balanszírozva kártyázott velük, alkalmasint egészen meredek szögben dőlt előre, anélkül hogy egyensúlyát elvesztette volna. A többiek nagyokat hahotáztak, akár egy cirkuszi bohócon, aki óriás cipője segítségével játssza el, hogy orra bukik, aztán mégis fölegyenesedik.

Pipsi bácsi a többiek vidámsága láttán megnyugodott, nem kesergett sorsán, inkább azon morfondírozott, miként hasznosíthatná ritka tehetségét, amiért bizony néhányan irigyelték. Korong alakú térdkalácsa is csupán az első két hétben volt közcsodálat tárgya, az emberek hamar megszokták, és utóbb semmi különöset nem találtak benne. Ahogy Pipsi bácsi gondolkodott, sorra vette azokat a tevékenységeket, amelyekben remekelhetne. Eszébe jutott, hogy bérben fogja megkérni a falu aráit, és ha kell, kukoricán is térdepel, persze némi borravaló fejében. Találékonysága révén hallatlan népszerűségre tett szert, messzi helyekről is házához zarándokoltak, hogy szolgálatait igénybe vegyék. 

Amikor a vidék kifogyott a házasulni kívánó ifjakból, és az apák is megelégelték a fiaiknak szánt büntetés hasztalanságát, Pipsi bácsi újabb közhasznú munkán töprengett. Az ötletre vasárnap a templomban akadt, mikor is a temérdek öregasszony térdre borult halálfélelmében. – Ez az! – bökte meg homlokát. – Ott térdeplek majd álló nap, bólogatok, és helyettük gondolok az Istenre meg a Fiára. 

Az ötlet hatalmas sikert aratott, még a közeli rendház főnöke is ellátogatott a piciny falusi kápolnába, hogy megcsodálhassa a derék Pipsi bácsit, aki negyvenhét özvegy helyett térdepelt naphosszat a feszület előtt, miközben bólogatott, és Istenre, a Fiára, no meg finom hurkákra, rétesekre gondolt, amiket esténként kapott szolgálata fejében. A bérima idővel ugyan veszített vonzerejéből, és néhány hét elteltével Pipsi bácsi már bánta, hogy ilyen népszerű mutatványra szánta el magát. De mit volt tenni, nem perlekedhetett negyvenhét özveggyel, akik rajongásig szerették, és mély hálával vagdosták le csirkéiket, ha Pipsi bácsi ima közben megéhezett. 

Unalmában a szentképeket kezdte nézegetni, leginkább a kicsiny kupolába festett jelenetet bámulta, amelyen az agg Isten nyújtotta ráncos kezét a fiatal Jézusnak. Pipsi bácsi kitekert nyakkal forgatta a fejét, hol az egyiket, hol a másikat fürkészte, míg el nem szédült, és a kettő között megjelent valami halványlila folt, amelyben a Szentlelket vélte fölismerni.

Egy vasárnapi misén meghalt Marcsa néni. Egyszerűen orra bukott, és többé nem mozdult. A misézők felhördültek, sírva cipelték ki a túlsúlyos özvegyet, miközben Pipsi bácsi tekintetét az agg Isten kezére függesztette, reménykedve, mindjárt megmozdul, és magához veszi Marcsát, akinél jobb mákos rétest senki sem készített. Mikor látta, hogy az öreg ujjak ugyanolyan ernyedten mutatnak a Fiúra, gyomra összébb ugrott a bánattól, nagyokat bólogatott és haragosan forgatta fejét, míg újra meg nem szédült. Csak hetek múltán nyugodott meg, térdeibe azonban minden sötétedéskor halvány fájdalom kúszott, ami nyugtalanította. Esténként térdkalácsát kenegette, hogy a megkeményedett bőr megpuhuljon, ujjaival végigtapogatta a cintányér méretű testrészt. – Megállj!  – szöszmötölt egy nap elalvás előtt. – Ez a kemény csomó tegnap nem volt itt.

S lám, ahogy tenyerét ráhelyezte térdére, kemény rögöcskét tapintott ki. Olyan kemény volt, mint egy vasgolyó, körülötte a bőr megszürkült. Másnap bérima közben Pipsi bácsi akaratlanul is erre a kis csomóra összpontosított, nehezen tudott figyelni a szentképekre, ujjai minduntalan a szürke „vasgolyóra” tévedtek. Mintha növekedne, hízna, napról napra keményedne. Vele együtt növekedett a fájdalom is, térdei előbb tompán zsibbadtak, később valami éles nyilallás is megjelent, amelytől Pipsi bácsi minduntalan fölszisszent.

Hogy baj van, arra Pipsi bácsi az egyre csökkenő kosztból következtetett. Előbb a káposztás tészta esett ki a menüből, majd Virga néne pazar füstölt húsai kerültek le az étlapról. Pipsi bácsi magát hibáztatta, ki sem jött már a kicsiny kápolnából, csak ha a szükség úgy kívánta. Fájdalmai is növekedtek, a sötét vasgolyóbis, ahogy ő becézte, már teniszlabda nagyságúra dagadt. Igaz, térde annyira érzéktelen lett, hogy meg sem kottyant a napi 15-16 órás ima. Pipsi bácsi mormolgatott, és ha kifogyott a szavakból, dudolászott, hadd teljék benne az Úr kedve. Egy napon derekába is valami halvány keménység költözött, meg sem bírt mozdulni, mintha érzéketlenné vált volna mindenre. Pipsi bácsi szíve hevesen zakatolt. Hanem amint észrevette, hogy nincsen szüksége ételre, friss vízre, megnyugodott: – Velem az Isten – gondolta. Ki sem mozdult többé a templomból, igaz, nem is lett volna képes rá. A látogatók szórakoztatására kezével mutatványozott: madarakat játszott el, cseperedő virágocskákat, halakat, felhőket, mindent, amire emlékezett. Ha pedig elfáradt, imádkozni kezdett, míg egy nap összekulcsolt kezeiből egyszerűen kiszökött az erő. Ahogy kézfejére nézett, látta, ujjai kővé váltak, akár dereka, térde.  – Ennek a fele sem tréfa – szisszent fel, de ahogy bénult, merevedett egész teste, úgy lett egyre találékonyabb, hogy legalább életjelet adhasson magáról. Előbb szemöldökével gyakorlatozott, míg tökélyre nem vitte annak fölvonogatását. Aztán egy reggel szemöldöke sem mozdult többé, hiába is próbálkozott. Pipsi bácsi majdnem föladta a reményt, szemébe könnyek szöktek, de kezét nem mozdíthatta már, hogy a gránitárkokból a cseppeket letörölje. Kőarcán végigcsurogtak a gyöngycseppek: –Halottnak hisznek majd, észre sem vesznek – futkosott benne a félelem. De mert egykönnyen nem adta fel, kiutat keresett, és erősen a fülére összpontosított. A cimpák pedig megmozdultak, és Pipsi bácsi boldogan mozgatta őket akár egy elefánt, miközben mereven térdepelt a kicsiny kápolna kövezetén. Napokon át felszabadultan legyezett füleivel, a misézők kedvéért egészen különös ritmusokat eszelt ki cimpái mozgatására, míg azok is megkeményedtek, mintha az izmok a heveny mozgástól görcsbe rándultak volna. Pipsi bácsi pillantása felizzott, és bár tudta, fölötte az öreg Isten kezét a fiatal Jézus felé nyújtja, úgy érezte, az apa sohasem érinti meg fia kézfejét, inkább csak legyint. Dühében ordibálni akart, gránitfalú torkából azonban csak egy elhaló sóhaj tört fel. Az oltár előtt térdeplő kőszobor szemében pedig kihunyt a fény, miközben az aggastyán fia a magasban széttárta karjait.